Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-21

1633 Az Országgyűlés 21. ülése, 1987. december 16-án, szerdán 1634 kapkodáshoz. Mert aki saját gondjain nem képes úrrá lenni, az egyre kevésbé számíthat mások segítségére. Tisztelt Parlament! A lakosság elfogadja, hisz mi mást tehetne, a beígért 15 százalékos inflációt, de nem hiszi el, hogy ez csak annyi lesz. Kérem a kormányt, jelezze szándékát, fedje fel azoknak a távlati intézkedéseknek az elképzeléseit, amelyekkel biztosítani kívánja, és egyben garantálja, hogy az életszínvonal a tervezettnél rosszabbul nem alakulhat. Tisztelt Országgyűlés! Befejezésül kívánok hazánknak és minden magyarnak eredményes 1988-as esztendőt, sok sikert közös céljaink és egyéni elképzeléseink egységet alkotó sikeres megvalósításához. Ennek jegyében erősítem meg támogatásommal a kormány szándékát egyensúlyteremtő törekvéseiben. Köszönöm figyelmüket! (Taps.) ELNÖK: Most Pest megyéből dr. Juhár János képviselőtársunk felszólalása következik. DR. JUHÁR JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Körülbelül két és fél év telt el a megválasztásunk óta. A parlamenti ciklus feléig jutottunk el. Ilyenkor óhatatlan, hogy az ember értékelje, mérlegre tegye saját tevékenységét, de illik értékelni a nagy egész, az ország helyzetét, állapotát is. Mint orvos, ezt az értékelést az egészségügy szempontjából szeretném megtenni, most már hozzá is tehetném, hogy a szociálpolitika és az egészségügy szempontjából, szeretnék mindenkit megnyugtatni arról, hogy mivel egy körzeti orvos kolléganő az előzőekben szólt, igyekszem elkerülni azokat a témákat, amiket ő fejtegetett. Először visszakanyarodnék az értékelésben az 1985-ös országgyűlésig, a decemberi ülésszakig. Akkor fogadtuk el a VII. ötéves terv koncepcióját. Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes vázolta a VII. ötéves terv célkitűzéseit. Szóba került az adósságállománycsökkentés, a nemzeti jövedelem, az ipar teljesítményének fokozása, a hatékonyság emelése. Az ő expozéjában is — amit utólag átolvastam, — ismételten szerepelt a kibontakozás szó, sőt a gazdasági kibontakozás is. Azon az ülésen én is hozzászóltam és többedmagammal együtt a lakosság riasztó statisztikai adatait, illetve azt a lakossági állapotot mondtam és mondtuk el, amely aggodalomra adott okot. Hivatkozva a fenti példára, elmondhatjuk, hogy személyi változás és személyi változások történtek, de sajnos a gazdaság és az egészségügy helyzete sem változott döntően. A gazdasági teljesítmény is alig emelkedett vagy stagnál, az egészségügyben is a régi gondjainkkal számolni kell, sőt bizonyos új jelenségek is előtérbe kerültek. Gondolok itt például a narkomániára és az ezeknek az éveknek a nagy kihívására, az AIDS-re. A romló gazdasági tendenciák megállítására a kormány elkészítette a stabilizációs és kibontakozási programot, amelyet az Országgyűlés az őszi ülésszakon nagy egyetértéssel fogadott el. Én magam is elfogadtam és támogattam és támogatom ma is. Hosszú szakmai és társadalmi vita előzte meg az úgynevezett egészségmegőrző program elfogadását, amely véleményem szerint nem kapott súlyának megfelelő hangot és nem épült szorosan egybe a gazdasági programmal. Most az utóbbi időben a sajtóban és a rádióban hallottunk olyan véleményeket, amely a két programot igyekszik összekovácsolni, egybeépíteni, de szerintem a kettő szorosan összetartozik. A gazdaság sem nélkülözheti az aktív, a cselekvő, egészséges egyén és nemzedék tevékenységét a termelésben, és az egészségmegőrzés, de az egész egészségügy fenntartásához is nélkülözhetetlenek a megfelelő mennyiségű anyagiak, a fejlett technika és az egész társadalom támogatása. Az egészségmegőrző program fő célja, hogy visszaállítsa az egészség értékét, hogy ösztönözzön az egészséges életmódra. Itt az egyén szerepén túl hangsúlyozni kell a család felelősségét is, szerepét is. Engedjék meg, hogy felolvassak egy részletet az egészségmegőrző programból: „A rendszeres életritmus, a személyi higiéné, a mindennapos testedzés és a tartalmas emberi kapcsolatok fenntartásának készsége akkor válik az ember természetes igényévé, ha már kora gyermekkorában erre nevelik." Ismerve a családi élet funkciózavarait, a család összetartó erejének csökkenését, a családi kapcsolatok lazulását, úgy érzem, hogy a közeljövőben itt nagy változást nem várhatunk. Szeretném felhívni a figyelmet egy olyan lehetőségre, amely a jelenlegi szűk anyagi lehetőségek között is egy bizonyos módot ad az előrelépésre. Ez a lehetőség az úgynevezett családsegítő központok megfelelő működtetésével válhat valósággá. Ezen központok létrehozását 1985-ben kezdte meg a kormány kísérleti jelleggel. Ma 14 megyében 30-on felül van a számuk, amelyek működnek. S további terv az 1988as költségvetésben is, hogy a családsegítő központok, centrumok működését tovább kell fejleszteni. Azonban szervezeti felépítésük, hovatartozásuk, személyi és tárgyi feltételeik nagyon vegyesek. Jelenleg a családi élet különböző zavaraival, a társadalmi beilleszkedési zavarokkal, a szenvedélybetegségekkel, az idősek problémáival külön szervek, intézmények foglalkoznak. Egy gyámügyi szakember mondta el Pomázon ezt a példát, egy veszélyeztetett családról. A gyermekkel foglalkozik a gyámügy, a felnőttel a szabálysértési hatóság, az időssel pedig a szociális gondozó. Sokszor egymástól elkülönülten, lényegében függetlenül. Itt lehetne nagy szerepe a családsegítő központoknak. Összefogni az addig elkülönülten vagy nem elég összehangoltan működő egészségügyet, gyámügyet, oktatási és művelődési intézményben dolgozókat, a gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkozókat, a szociális gondozói hálózatot. Foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel társadalmi és egyéb szervezetek is, például az úttörő szövetség, a KISZ, a Vöröskereszt, az Állami Ifjúsági és Sporthivatal. Rendszeresen napirendre tűzi és határozatokat is hoz a Magyar Nők Országos Tanácsa, a Hazafias Népfront, a szakszervezet, a népi ellenőrzés és a különböző szintű pártszervezetek. Ebből a felsorolásból is érzőkelhető, hogy mennyi szerv, testület foglalkozik ezekkel. Én azt hiszem, hogy ez alapvetően jó dolog.