Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.

Ülésnapok - 1985-21

1611 Az Országgyűlés 21. ülése, 1 lis maiestaticus, mert amikor kimondtam, Petőfi szavaival a felséges népre gondoltam. A megkülönböztetett eljárás ellenére úgy érzem, kötelességem, mint a magyar kultúra egy szerény hivatásos művelőjének, felhívni az Országgyűlés figyelmét arra, hogy ez a költségvetés az állagmegóvás jegyében áll. Tudom, hogy a mai gazdasági viszonyok között ez sem kevés, ha például műemlékről van szó. De a magyar oktatás és művelődés az eleven szervezet, amelynek fejlődnie kell vagy legalábbis lépést kell tartania a nagyvilággal, különben elsorvad. Mindazt, amit most mondok és még mondani fogok, nem azért teszem, tisztelt Országgyűlés, hogy a költségvetés számainak megváltoztatását kérjem, vagy hogy a pénzügyminiszter szívét meglágyítsam. E téren a legutóbbi, az őszi ülésszakon a személyi jövedelemadó vitájában bizonyos képiviselői tapasztalatokra tettem szert. De ha már itt tartunk, azt is leszögezem, hogy a vitabeli összekoccanás nem volt hiábavaló. Medgyessy Péter expozéjában, amit különben még pénzügyminiszter korában mondott el, 200 millió forint honoráriumemelést ígért az íróknak, a művészeknek és más válogatott cigánylegényeknek — most Krúdyt idéztem —, és az imént örömmel hallottam, hogy ez az ígéret ma is érvényes. Ez pedig az adófizetés fájdalmaira némi balzsam. Tehát nem a költségvetési változtatás igényével, még csak nem is óhajával sorolnám fel a gondokat. Tisztában vagyok azzal, hogy egy Üyen állami költségvetés még nehezebb műfaj, mint a legszigorúbb költői forma, a szonett. Annak 14 sorából sem lehet egyet se, de még egy szótagot sem elvenni. A kritikus legfeljebb arra hívhatja fel a figyelmet, hogy egy-egy rím sántít. A jövő esztendei szonettben a költő bizonyára majd tökéletesebbet fog találni. Az idei sánta rímeket azonban szóvá kell tenni. Nemcsak gyakorlati következményekről van szó, hanem olyan általános, az egész társadalmat érintő nemzeti kérdésekről, amelyek az Országgyűlés figyelmére méltóak. Ami a gyakorlati részt illeti, nem kívánok belemenni a számokba, nem az én műfajom. Annyit mégis el kell mondanom, hogy a Művelődési Minisztérium költségvetési támogatásának előirányzata valamivel több mint tízmilliárd forint. Az ember a költségvetés olvasása közben azt, hogy 41 millió 600 ezer forint, vagy valamivel több — kézlegyintéssel elintézi. A tízmilliárd forintban már bennefoglaltatik a bruttósítási többlet és a forgalmi adó ártámogatás. De a csökkentés csak számtanilag 3 százalék. Valójában kilenc. Elnézést, most mégis kénytelen vagyok műfajt bontani és számokra hivatkozni. A 3 százalékos csökkentés 240 millió forint, az 1988-as fejlesztés csökkentése 125 millió, az oktatáson kívüli bérfejlesztés 40 és az áremelésre igen szerényen számított 8 százalékos hatása 462 inillió forint. Ezt szerintem a jelenlévő közgazdászok már fejben összeadták, én 87. december 16-án, szerdán 1612 papíron tettem, és így kijött több mint 900 millió forint. Tehát az említett tízmilliárdnak éppen a 9 százaléka. Ennyivel kevesebb jut a tervezettnél az oktatásra és a művelődésre. Nem mondok több számot, elgondolkozásul ez is elegendő. Pedig ez csak a minisztériumi és még nem a tanácsi kiadások megkurtítása. De ez is anynyit jelent, hogy csökkenteni kell a nemrégen kiépített háttérintézmények, például a pedagógiai intézetek támogatását. Kevesebb segítséget kap a felsőoktatás, a gyermekvédelem, mindenfajta kulturális tevékenység: színházak, film, könyvkiadás, zene és a nemzetközi kulturális kapcsolatok. A minisztériumnak anyagilag elsősorban a felsőoktatás okoz gondot, mert ez tartozik a hatáskörébe, az alapfokú és a középfokú oktatás a tanácsok ügye. A helyzet itt sem jobb. A tanácsok fejlesztési lehetőségei 40 százalékkal maradnak el a VII. ötéves terv 1988-as előirányzatától. Az oktatási belevágás itt még fájdalmasabb lesz, különösen a jövő tanévben. Az idén fejezik be az általános iskolát a Ratkó-unokák. Ez annyit jelent, hogy az eddigi százezer tanulóval szemben a következő tanévben, tehát 1988-ban 140 ezer elsőosztályos tanuló fog jelentkezni, és remélhetőleg beiratkozni, a gimnáziumokba, a szakközépiskolákba és a szakmunkásképzőkbe. És ez a növekmény éveken át megismétlődik. Üj tantermek építésére általában nem lévén fedezet, a mostani, már így is zsúfolt első osztályokba nem 36 tanuló, hanem 48 fog jutni. Az az jutna. Mert ennyien nem férnek el. Örömmel hallottam az imént az expozéban, hogy a kormány központi alapból támogatást nyújt a középiskolai tantermek építésére. Másrészt nem minden tanács olyan szerencsés, vagy ügyes, hogy éppen most avatott új gimnáziumot, mint a kitűnő tiszakécskei. De még így is félő, sőt bizonyosra vehető, hogy végül csökkenni fog az érettségizők aránya és száma. De megengedhetjük-e magunknak azt a negatív fényűzést, hogy a harmadik évezred küszöbén, a tudományos-technikai forradalom idején, és hozzáteszem: egy új emberi és társadalmi értékrend kialakulásának forrongó éveiben csökkenjen a Széchenyi követelte kiművelt emberfők száma Magyarországon? Nem idézem Arany Jánost, aki Széchenyire emlékezve jajdult fel: „Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való ..." de attól joggal félhetünk, hogy éppen a közoktatásban nem jut előbbre nemzetünk, noha az elmúlt négy évtizedben, kivált éppen az utóbbi háromban, több emberfőt művelt ki a szocialista társadalom, mint egy évszázad alatt az előzők. Ezeknek az évtizedeknek az erőfeszítéseit és eredményeit az idei költségvetés már alaposan próbára teszi. Ám ha ez az irányzat nem változik meg, a jövőt kockáztatjuk. Sötéten látok? Nem hiszem. Lehet, hogy az értelmiség rossz közérzetének is kifejezést adok, bár ez ma nem értelmiségi jelenség, ahogy erre expozéjában miniszterelnökünk is rámutatott. Szívesen utalok egy világosabb képre is. Az egyik