Országgyűlési napló, 1985. II. kötet • 1987. szeptember 16. - 1988. november 26.
Ülésnapok - 1985-21
1987. december 16-án, szerdán 1608 1607 Az Országgyűlés 21. ülése, 1 Nem engedhetjük meg, hogy az elért eredmények veszendőbe menjenek. Ez reális veszély akkor, ha a vízminőségvédelmi program anyagi okok, pontosabban az erre a célra előirányzott összegek már jelenleg is betervezett csökkenése miatt megtorpan. Ezért kérem és javaslom, hogy elsősorban a Keszthelyi-öböl térségében folytatódjanak a közvetlen vízvédelmi célokat szolgáló, részben már folyamatban levő fejlesztések. Ezek közül különösen fontos a szennyvízcsatornázások megfelelő ütemű folytatása, a szennyvíztisztító berendezések bővítése, a keletkezett hulladékok elhelyezése és a Kis-Balaton második ütemének megvalósítása. Tisztelt Országgyűlés! Nem csekély az, amit a Balaton vízminőségének javítása érdekében már eddig is elvégeztünk. A program folytatásához azonban a helyi leszűkült források mellett további központi támogatásokra van szükség, amelyekre meg kell találni a lehetőségeket. Az egész ország érdeke az, hogy erre a célra ilyen nehéz gazdasági helyzetben is a legszükségesebb eszközök álljanak rendelkezésre. Tisztelettel kérem a kormányt, hogy felvetéseimet mérlegefje és támogassa. Tisztelt Országgyűlés! A jövő évben nehéz és sok esetben nem is népszerű feladatokat kell végrehajtanunk. Mindez fegyelmezett, jól szervezett és színvonalasabb munkát igényel minden területen, az állami, a gazdasági életben és a politikai munkában is. Jövő évi terveinket, elképzeléseinket széles körben meg kell ismertetni a lakossággal, igényelni kell javaslatait, véleményét, kérni kell megértését és támogatását. Meggyőződésem, és egyúttal remélem is, hogy a hangzatos megfogalmazások, a fecsegés, a magyarázkodás ideje lejárt, és az értékmérő minden területen valóban az elvégzett munkateljesítmény lesz. Köszönöm figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: dr. Péterfy Réka budapesti képviselőtársunk felszólalása következik. DR. PÉTERFY RÉKA: Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Kérem, engedjék meg, hogy a költségvetés jelen vitája kapcsán néhány percet az egészség közügyének szentelhessek, annál is inkább, mert többek véleménye szerint helyzete talán kedvezőtlenebb, mint a gazdaságé. Fokozódó aggodalommal tanulmányoztam a rendelkezésünkre bocsátott anyagokat és adatokat, nemcsak képviselőként kényszer-hozta, botcsinálta közgazdászként, hanem a beteg emberek ezernyi baját érzékelő, és bizalmukat élvező gyakorló orvosként. Mióta az egészségügyi ellátás állampolgári jog lett, évente több mint 120 millió alkalommal keresik fel a iáróbetegrendeléseket. A kérdés, hogy mit takar ez az óriási szám. Az egyik oldalon ez kétségtelenül eredmény, mert hiszen több betegséget ismerünk fel idejében, többet tudunk gyógyítani, és több beteg embert gondozunk. Azonban a látogatások jelentős hányadát megoldatlan társadalmi problémák lecsapódása jelenti, az emberek túlterheléséből, alkalmazkodási zavaraikból, az emberi kapcsolatok bomlásából származó bajokat, betegségeket vagy betegségtudatot okozva előbb-utóbb az egészségügy problémájává válnak. A másik oldalon a továbblépés gátiaként tornyosul az egészségügy túlszerveződése, bürokratikus rendszerének burjánzása, az indokolatlan párhuzamosságok, és ott van még a kikövetelt, vagy az orvosok kényszerű defenzív magatartásából következő, sem a diagnózist, sem a terápiát nem szolgáló vizsgálatok tömege. Ismert, hogy az egészségügy szervezése a háború után nehéz gazdasági körülmények között szép, mondhatnám idealisztikus célokkal indult. Sok vívmányt létrehozott, azonban a ió elveket nem alapozta meg kellő gazdaság, és gondos, rugalmasságra is képes szervezeti feltételrendszer. Az erős központosítás és a hierarchikus függés a mai napig rányomja bélyegét a szervezeti formákra, az indokolatlanul aïacsony részesedés a nemzeti jövedelemből — mert lövőre a nettó 4,2 százalékot éri el — pedig joggal kérdőjelezi meg a magas szintű, egyenlő orvosi ellátás lehetőségét. Zárójelben meg kell jegyeznem, hogy az ágazat a nemzeti jövedelemhez természetesen igen jelentős mértékben járul hozzá, bár ennek közgazdasági mutatói még kezdetlegesek, és sajnálatosan hiányosak. Az egészségügy kétségtelenül, de egyenlőtlenül fejlődik. Ez megmutatkozott már a VI. ötéves terv mérlegkészítésekor is, mert az ellátóképesség menynyiségi javulása mellett a szociális célokat, vagy pedig a műszerezettség jelentős javulását célzó mutatókat már nem sikerült teljesíteni. Annak ellenére, hogy akkor az egészségügy kiemelt szerepet kapott. Erre csak egyetlen egy mutatót mondanék: miközben a műszervagyon öt év alatt a duplájára emelkedett, 1981-ben a gépeknek csak 17 százaléka volt tíz évnél rövidebb idejű, öt évvel később ez már 30 százalékra emelkedett. Ügy vélem, jogosan aggódom ezek után, hogy a költségvetés jelen mutatói mennyiben lesznek képesek legalább a napjainkra elért szerény színvonalat megőrizni, netán a továbblépést biztosítani, és vajon az előterjesztett alaptőke mennyire tudja segíteni az egészségmegőrzés társadalmi kibontakozásának sikerét. Köztudott, hogy a prevenció, a betegségek, a balesetek megelőzése alapvetően fontos. De tévedés azt hinni, hogy ez olcsóbb, mint a gyógyítás, vagy azt, hogy ez csak egyedül az egészségügy feladata. Nyilvánvaló, hogy ehhez a szükséges programhoz nemcsak példát mutató orvosok, intézmények, berendezések kellenek, hanem sok más egyéb között igen költséges környezet- és munkavédelmi berendezések, intézkedések, ió minőségű, és elfogadható árú élelmiszerek, és mindenek fölött a programban aktívan résztvevő, azt igénylő, magasabb műveltségű egyének és öntevékeny csoportok is. Visszakanyarodva a közvetlen problémákhoz. Értesülésem szerint az egészségügyben a bérek bruttó-