Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-15

1123 Az Országgyűlés 15. ülése, 1 olyan anyagi hátrányért kell helytállniuk, amely vétkes közrehatásuk teljes hiányában keletkezett. A következő két javaslatomat a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság ülése után szerkesztettem a hozzászólásomba, így ez nem kerülhetett a bizottság elé. Ennek ellenére a Tisztelt Ház figyelmébe bátorkodom ajánlani, hogy a Btk 257. szakaszát módosítsa. A közérdekű bejelentő üldözésének eddigi törvényi tényállását vétség helyett változtassa át bűntettre. E korrekciót a miatt tartanám szükségesnek, mert az állampolgárok kötelességszerű magatartásának megtorlása a társadalomra nézve fokozottan veszélyes, kriminogen cselekmény, amely éppen ezért a bűntetté nyilvánítást és a büntetési tétel emelését indokolná. Az ilyen megtorlás ugyanis a személyi hatalommal való visszaélés legpregnánsabb megnyilvánulása, amit legtöbbször aljas indokból, vagy célból követnek el, amely ennél fogva a súlyosabban minősített törvényi tényállások közé sorolható. Másik javaslatom az egészségügyben dolgozók presztízsvédelmével függ össze. Jól tudjuk, időszakonként a sajtóban társadalmi méreteket ölt a paraszolvencia-vita. Ilyen esetekben az egészségügy munkásainak döntő többségét igaztalanul állítják pellengérre. Az efféle meddő vitákat elkerülendő — Medve miniszter elvtárs Népszabadságban tett interjúbéli véleményét meghaladóan — javaslom, hogy a betegeket nyugtalanító, olykor a háttérbe szorító paraszolvencia-ügyeket az összes vadhajtásokkal együtt — mert vannak vadhajtások — emeljük ki az orvosetikai vétségek köréből, s mind a hálapénz adását, mind annak elfogadását a Büntető Törvénykönyv egyik rendelkezéseként, nevesítve nyilvánítsuk bűncselekménnyé. Hiszen a gyakorlat igazolja, hogy sem az egészségügyről szóló törvény paraszolvencia-korlátozó rendelkezését nem veszik manapság komolyan, sem a Btk 250. és 252. szakaszaiban foglalt vesztegetést szankcionáló normatív szabályokat nem szokták alkalmazni hálapénz ügyben. S végül szólnék egy sokat firtatott, sokféleképpen értelmezett, olykor sajátosan alkalmazott szokásjogi intézményről, a büntetlen előélet politikai, erkölcsi megszigorításának némiképp misztifikált eszközéről, a feddhetetlenségről. E kívánalom az 1957. évi 66. számú törvényerejű rendeletben nyert először említést egyes fontos és bizalmas munkakörök betöltésével összefüggésben. Azóta társadalmi méretekben polgárjogra tett szert, amit széles körben alkalmaznak anélkül, hogy akár a feddhetetlenséget, akár a feddhetőséget definiálták volna. Mivel e jelzett intézmény állampolgári jogokat érint, megvonása rövidít, javaslom, hogy a Minisztertanács végrehajtási rendeletben definiálja a feddhetetlenséget, szabja meg tartalmát, a feddhetőség kogens szabályait, kötelező alkalmazásának módját, eseteit, a feddhetetlenség megvonására felhatalmazottak körét, a politikai, erkölcsi feddés közlésének, nyilvántartásának formáját, és a jogorvoslati fórumát. Tisztelt Országgyűlés! Ennyiben szándékoztam véleményt nyilvánítani és javaslataimat előterjeszteni. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.) 87. június 25-én, csütörtökön 1124 ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Néhány perc múlva következik majd az úgynevezett délutáni kis szünet. Ez alkalmat ad arra, hogy az illetékes bizottság a javaslatokkal megfelelően foglalkozzék, mielőtt a miniszter elvtárs a válaszát megadja. Most következik dr. Horváth Jenő képviselőtársunk felszólalása, a budapesti I. választókerület képviselője. DR. HORVÁTH JENŐ: Tisztelt Országgyűlés! Külföldön, néhány országban járva nagy érdeklődéssel olvastam egy-egy középület homlokzatán a többezer éves latin mondást: Justitia est fundamentum regnorum. Talán megbocsájtanak az idősebb képviselőtársak, hogyha egy kicsit szabadon, egy kicsit a mai élet követelményeinek megfelelően átformálva fordítom és azt mondom, hogy a törvényesség a kormányzás alapja. Budapesten többször szétnéztem és azt hiszem, vidéken sem látható egyetlen középületünkön sem ez a felírás, de annál inkább és nagyobb örömmel vettem tudomásul és éreztem saját magam is, hogy 30 év óta politikánk egyik alapelve a törvényesség, a törvényességi garanciák erősítése és ezeknek valamennyi vonalon való biztosítása. A törvényesség több oldalon érvényesül. Egyik legfontosabb érvényesülési formája—természetszerűleg— a törvényalkotásban és a jogalkalmazásban nyilvánul meg. Az eddig hatályos Büntető Törvénykönyvünk és büntető eljárásjogi szabályunk is magán viselte azt a jegyet, amely a törvényből világította meg a törvényességi garanciákat, és adott biztosítékot arra, hogy a végrehajtás során ezek a garanciák érvényesüljenek. Amikor a mai napon előttünk levő két törvénymódosítást vizsgálat tárgyává tettem, elsősorban e szempont vezérelt. Azt kívántam megnézni, hogy mind a kettőből változatlanul kicsendül-e az a korábban töretlen elv, amelynek változtatását nem szeretnénk; sőt azt óhajtjuk, hogy a tervezet a törvényességet tovább erősítse és biztosítsa a garanciákat. Különösen fontos ez a büntető eljárásjogi szabálynál, amely nagyon kényes kérdést kell nagyon finoman, nagyon hatásosan egybeötvözzön. És ez a következő. Amikor egy oldalon feladata az, hogy biztosítsa a társadalom védelmét a bűncselekmény elkövetésével szemben, és ennek érdekében, hogy néha állampolgári jogokat bizonyos vonatkozásban korlátozzon, akkor a másik oldalon viszont figyelembe kell venni azt az érdeket, hogy az a kollízió oly módon nyerjen feloldást, hogy az arány egyik irányba se mozdulhasson el. A Büntető Törvénykönyvünk módosításánál a jogi bizottság véleményével kiegészítve — bár a végrehajtás során várható gondok miatt nekem is vannak fenntartásaim — összességében azt kell mondjam, hogy az előrelépés pozitív és magán viseli mindazokat, amelyekre az előbb utaltam. Ugyanezt nem tudom a leghatározottabban elmondani az eljárásjogi törvényünkkel kapcsolatos változásról. Nehéz helyzetbe kerültem akkor, amikor a bizottsági vita után arról kellett gondolkoznom —