Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-2

61 Az Országgyűlés 2. ülése, 1985. október 10-én, csütörtökön 62 Néhány vonatkozásban megismétli az 1980. szeptember 25-én elfogadott, előző kormányprogram irányelveit. Ez bizonyos mértékig érthető, mert többek között olyan feladatokra is vállalkoztunk, amelyek nem szoríthatók be egy ötéves időszak kereteibe, mint például a termelési szerkezet átalakítása, a gazdaságirányítás, további korszerűsítése és mások; de az már hiba — és erről a miniszterelnöki beszámoló is bírálattal szólt —, hogy néhány rövid távú feladatunknak sem tudtunk kellő mértékben eleget tenni. Űgy vélem, hogy a program alapkérdéseivel való társadalmi egyetértést már a választások idején is sikerült megnyerni. Legalábbis a választások hangulata, az állampolgárok magatartása erre utal. De számolnunk kell azzal, hogy számos kérdésben vannak és lesznek eltérő vélemények is, különösen az igények és a lehetőségek összehangolása vonatkozásában. Problémát jelent az, hogy az igények néha a vágyak szintjén jelentkeznek, illetve a vágyak és az igények, oktalanul felcserélődnek és keverednek. Mindamellett az a véleményem, hogy a magyar társadalom ma józanabbul látja a helyzetét, mint korábban, amiben saját tapasztalatai, részben pedig tájékoztatásunk nyíltsága, és őszintesége is segített — bár még korántsem a realitásoknak megfelelően ismeri a helyzetünket. Az az érzésem, hogy a közvélemény nem ismeri a kormánynak azokat a nehéz vajúdásait sem, amelyek egyik-másik döntését megelőzik. Éppen ezért javasolnám, hogy amennyiben lehetőségünk van erre, a tájékoztatás keretében adjunk egy-egy döntés folyamán bővebb, részletesebb ismertetést, magyarázatot. A programhoz kapcsolódóan — ahogyan Lázár elvtárs már említette — a kormányzat elkerülhetetlen feladata, hogy rangsorolja a tennivalókat, és elsőbbséget adjon azoknak a tényezőknek, amelyek a termelés eredményességét, az élet minőségét, társadalmi méretekben képesek javítani. Nyilvánvalóan nem lesz ez egy könnyű feladat, ha visszagondolunk arra, hogy az Országgyűlés utóbbi öt évében a legtöbb hozzászólás, interpelláció az élet minőségi problémáival, főként az alapellátás kérdéseivel foglalkozott — lakás, út, közlekedés, telefon, a környezet állapota és sok más egyéb problémával. Különösen a kisebb települések, falvak elmaradottságát tették — azt hiszem, hogy jogosan — szóvá. Tehát nem lesz könnyű dolog itt a fontossági sorrendet megállapítani. Tudom, hogy a téma hallatára is sokan idegesek lesznek, amikor a falvak lakosságmegtartó képességéről vagy elmaradásáról szó esik, de úgy vélem, most sem felesleges erről beszélnünk, mert a központi és a helyi erőfeszítések ellenére sem tudtunk olyan mértékben előre lépni, mint amit szerettünk volna elérni. Amikor a választási gyűléseken, falugyűléseken részt vettünk — sokszor olyan érzésem — ha úgy tetszik: bűntudatom — támadt, hogy hozzászokva az urbanizált körülményekhez, nem lenne túlságosan kellemes dolog egy-egy elmaradott helyzetben levő településen élni. Az-imént említettem az igények és a vágyak felcserélődését — én azt hiszem, hogy ez a tézis fordítva is igaz. S nem lenne túlságosan jó számunkra, hogy a következő öt év végén a valamennyi állampolgárt megillető jogos ellátási igények továbbra is a vágyak szintjén maradnának. Nagy érdeklődés kíséri a VII. Ötéves terv előkészítését. Most abban a kedvező helyzetben vagyunk, hogy van elfogadott település- és területfejlesztési koncepciónk, amelynek alapján nagyobb biztonsággal tudjuk meghatározni a jövő távlatait. Az is jó dolog, hogy a terv előkészítése egy széles körű társadalmi vita keretében folyik. De az már kevésbé szerencsés, hogy akaratunkon kívül egy olyan tudatot szült a jelenlegi helyzet — a terv előkészítésének jelenlegi stádiuma —, mintha 1986. január 1-én valamilyen új időszámítás venné a kezdetét. Nem a felfokozott várakozásban van a hiba, hanem abban, hogy bizonyos kérdések, gondok megoldására — ami tegnap is, ma is és holnap is gondot jelentett nyilván —, kevesebb időt fordítunk. Én azt hiszem, hogy több energiát kellene fordítanunk a gazdálkodás és az élet valamennyi kérdésének folyamatosságára, ennek a biztosítására. Annál is inkább szükségesnek tartom a folyamatosságod és az 1985. évi terv teljesítését, mert ahogy a* kormányprogramból kitűnik, a VII. ötéves terv meglehetősen feszített előirányzatokkal számol. Félreértés ne essék, én azt hiszem, valamennyien hívei vagyunk annak, hogy a korábbi évek ránk kényszerített lassúbb ütemét egy dinamikusabb fejlődési tempó váltsa fel. De ahhoz, hogy a tervnek ezeket az előirányzazait — a nemzeti jövedelem három százalékos, az ipar három százalékos, a mezőgazdaság másfél százalékos és a reáljövedelmek két százalékos növekedését — elérjük, lényegesen jobban kell dolgoznunk, mint ezt korábban tettük. Méghozzá a terv kezdetétől annak befejezéséig, akkor is, ha a lakosságot érintő kedvező hatásokkal csak a terv második szakaszában számolhatunk. Ez a szakaszolás nyilvánvalóan nem váltott ki bennünk — az előző tapasztalatok alapján — teljes egyetértést, vagy osztatlan lelkesedést, mert sok esetben a VI. ötéves terv kezdetén megrekedt a jókívánság küszöbén. Én egyetértek azzal és nincs is más lehetőségünk, mint amit a kormányzat a gazdaságpolitikában alkalmazni kíván: a szelektivitás elve. Nem értem azonban azt, nem tudom megmagyarázni — legalábbis a tézisekből ezt olvasom ki —, hogy a kormányprogram meglehetősen mostohán kezeli az építőipart. Ha tévedtem — akkor örülök ennek. De legalábbis ebből a szűkszavú megfogalmazásból ezt tudom kiolvasni. Közismert, hogy az építőipar a „húzó" ágazatok közé tartozik, és megtorpanása, lemaradása más ágazatoknak a fejlődésére is kihathat. Mint ilyenkor szokás, rendszerint élénk érdeklődés kíséri a gazdaságirányítási rendszer, a gazdasági szabályozók várható módosítását, és felújul az az „örökzöld" téma, hogy vajon melyik rendszer jobb, a szabályozóknak milyen tartalmú továbbfejlesztése jobb. Leegyszerűsítve a