Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.
Ülésnapok - 1985-6
429 Az Országgyűlés 6. ülése, 1986. március 20-án, csütörtökön 430 ELNÖK: Szólásra következik Bokor László budapesti képviselőtársunk. BOKOR LÁ SZLÓ : Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársak ! Engedjék meg, hogy mint gyakorló filmes újságíró, aki az elmúlt harminc évben itt a sajtópáholyban is helyet foglalhatott, hozzászólásomban ezekre az évekre, ezekre a tapasztalatokra hagyatkozhassam és hozzászólásomban a tárgysorozatot érintő törvényjavaslat alanyaira, az újságírókra Összpontosítsak. Azokra a golyóstollat, fotógépet, film- és tévékamerát irányító kollégákra, akik nélkül nincs az országban közéleti pezsgés, de talán még hatékony parlamenti munka sem lehetséges, hiszen általuk erősödik fel mindaz, ami itt a falak között elhangzik. Meg merem kockáztatni, hogy a törvény alkotása és népszerűsítése egy tőről fakadó tevékenység, és ennek megítélésében talán az etimológia is segít, amely kimutatja egy tőről fakadó rokonvoltát a közösség és közlés szavaknak, miként a latin eredetű communis és communicatió is közös szógyökérből ered. A magyar ember, tisztelt képviselőtársak, ínformációbefogadó mivoltában, állampolgári jogon is igényli a felnőttnek kijáró tájékoztatást mindarról, ami az országban és a széles világban végbe megy. Ha valamiért hálás, akkor ez az Őszinte szó, ha pedig valamit nem kíván vissza, akkor ez a harminc évnél régebbi idők sajtója, melyben enyhén szólva szóvirágok és jelzők özöne helyettesítette a valós tényeket. Az újságírókról szólnék, akik hivatásukat állandó permanenciában levő szolgálatnak tekintik, akik mindennap nevüket adják sokszorosított állásfoglalásukhoz, ám nevüket arcukkal beazonosítani sajnos leginkább csak akkor lehetséges, amikor az újságírónak már nekrológja jelenik meg a sajtóban, merthogy életörlő, önpusztító szakma ez, amelyben kevesen érik meg a nyugdíjas öregkort. És mondhatni azt is, hogy ez a szakma csak kívülről látszik oly kedélyesnek és elegánsnak. Ezt a látszatot sajnos csak erősítették azok az antivilágbeli regények és színművek, amelyekben sokkal gyakrabban jelenik meg a bohém, nőcsábász zugfirkász, mint a jó ügy mellé szegődő tollforgató. Dehát a valódi örökséghez inkább tartozik az Ady, Móra, Móricz, József Attila, Bálint György-féle hagyaték, a „hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezetében" szerzett tapasztalatok, amelyekből kitetszik talán egy másik merész állítás, az, hogy az Országgyűlés is attól igazán ország-gyűlés, hogy a sajtó működik. Ezalatt nem csupán azt értem, hogy közli és közvetíti az itt elhangzottakat, hanem azt is, hogy az első kézből tájékozódó újságíró másnap talán már az Örségben vagy a Nyírségben találkozik a tárgyalt témába vágó, az életben megtörtént esettel és máris személyében szembesül az országos politika, a helyi érdekkel, ö pedig vállalja az ütközőbak szerepét, holott hite szerint ő valójában kapocs. Nem kevesebbet tesz, mint két ülésszak között a maga módján folytatja a Tisztelt Ház munkáját, testi, szellemi jelenlétével rövidre zár, hogy megelőzzön nemkívánatos rövidzárlatokat. Azt, hogy a hazai újságíró mindezt korrekt módon tegye, az még nem értékmérő fokozat. Az csak a kiindulás zérópontja, amitől torz és idegen magatartás, a hibák túllicitálására való igyekezet. Sokkal inkább kívánatos egy alkotást segítő konstruktív légkör kialakítása. Egyébként az írástudók felelősségébe ez beletartozik. Beletartozik még akkor is, ha ezt kiegészítjük a József Attila-i fogalommal, az „érted haragszom" gondolatkörrel, de mindezt csak egy jól értelmezett, kormánypárti elkötelezettségben lehet megvalósítani. Nem könnyű feladat, de feltehetően egyszerűbb lesz, ha az elfogadásra javasolt sajtótörvényben a nyilatkozási kötelezettség is elfogadásra kerül. Talán itt a Tisztelt Házban kell a legkevésbé hangsúlyozni, hogy a világ, amiben élünk, nemcsak kitágult, hanem össze is zsugorodott és éppen a tömegkommunikáció áldásai révén. Nem lehet olyan távoli eseménye Földünknek, amely azonnal ne hozna működésbe valahol egy távoli kontinensen egy géptávírót, amely bekopogtat honi szerkesztőségeinkbe is, lehetőséget teremtve arra, hogy mindenki időben tudomást szerezzen az eseményről, olykor az egyidejűség varázsával is, mely szobánkba hozza a válsággócok híradásait is. Még szerencse — tehetem hozzá ehhez —, hogy a veszélyes haditudósításokért a riporternek ma már messzi földre kell utaznia, hogy reméljük végleg elmúlt az az idő, amikor pestiesen szólva házhoz jött a háború. Még mindig akad, tisztelt képviselőtársak, aki a Gutenberg galakszis kihunyásáról beszél, az újságírók arcán pedig a kódexmásoló barátok ijedelméből abból az időből, amikor az első nyomdagépek megindultak. De, ahogy az első mozi megnyitásakor nem következett be a színház halála, a TV-korszakra pedig a filmgyártásé, nem lehet leáldozóban csillagzata annak az írásbeliségnek, amely 6 millió felnőtt olvasóhoz viszonyítva azt hiszem, jól mondom a számot, Bányász államtitkár elvtárs majd korrigál 1800 különféle periodikát „üzemeltet" és ezzel kiérdemeli a nyugati szaksajtótól a világ legkisebb sajtónagyhatalma meghatározást. És ebben az összefüggésben még nincs szó a mozgóképes híradásokról, még nincs szó a regionális és kábeltelevíziókról, amelyekhez nemsokára választókerületem, Zugló is csatlakozhat. Visszatérve a sajtótörvényhez, amely nem újságíró, hanem sajtótörvény, ahogy ezt Berecz elvtárs és Tóth János elvtárs is elmondta. Ám csak emberi tényezők révén válhat válósággá. Nem egy egyirányú utcáról van szó, hanem olyanról, megítélésem szerint, amelyben újságíró és újságolvasó, informátor és információ-befogadó is szabadon közlekedhet, és ütközési veszélyhelyzet kettejük között csak akkor támad, ha az állampolgári tisztesség, a korrektség, a morál és az etika KRESZ-tábláit valamelyikük nem veszi figyelembe. Talán erre az utcahasonlatra feljogosít az is, hogy a kommunikáció első értelmezésében maga is közlekedést jelent, amelynek még beszabályo-