Országgyűlési napló, 1985. I. kötet • 1985. június 28. - 1987. június 26.

Ülésnapok - 1985-4

241 Az Országgyűlés 4. ülése, 2985. december 20-án, pénteken 242 LESTÁR LÁSZLÖNÉ DR. VARGA MÁRIA: Tisztelt Országgyűlés! A legutóbbi ülésszakon Csehák elvtársnő szólt az egészségügyi ágazat megelőzési programjáról. Ehhez szeretnék néhány gondolattal kapcsolódni hangsúlyozottan azzal a szándékkal, hogy tisztelt képviselőtársaim figyelmét felhívjam néhány, az ágazatra nehezedő súlyos gondra, rámutatva, hogy azok megoldása akár öt év távlatában is a körvonalazott költségvetési keretek között megnyugtatóan nem realizálható. Pedig az egészségügyből szorítóan hiányzó anyagi eszközök egyes területeken már ma olyan hatásúak, melyek felelősséggel nem tarthatók fenn. Engedjék meg, hogy népünk egészségi állapotát röviden jellemezve felidézzek néhányat e nyugtalanító, elgondolkodtató, olykor megdöbbentő jelek közül, nem kisebbítve ezzel jelentős erőfeszítésekkel kivívott eredményeinket. Ügy hiszem, egy terv készítésekor kötelességünk a nagyítót elsősorban a hiányosságokra, a tennivalókra irányítani. E gondok sok szempontból nemcsak hazaiak. Hadd idézzem az Egészségügyi Világszervezet egyik ez évi megállapítását. „Az egészségügy krízise következhet be kétezerre, ha a közvélemény, az orvostudomány, az ipar és a kormányok nem tesznek radikális lépéseket. E fenyegető krízis tünetei a megváltozott megbetegedési és demográfiai viszonyok." Hazánkban a munkaképes korosztály halálozásának alakulása — sajnos — romló tendenciát mutat, főként a férfiak, de kisebb mértékben a nők körében is. Az összhalálozás több mint fele szív- és érrendszeri betegségek következménye. Ezen halálozások abszolút száma az elmúlt két évtizedben több mint kétharmadával nőtt. Ez a növekedési arány 23 vizsgált európai ország között a legmagasabb, legkirívóbban a 35—44 éves férfiak között. A leggyakoribb halálok a szívinfarktus, 10 százalékkal emelkedett a daganatos betegségben elhunytak aránya. A harmadik helyet a statisztikában az erőszakos halálnemek foglalják el. Sajnálatos tény, hogy népgazdaságunk fejlődése, az életszínvonal jelentős emelkedése, s az egészségügyi ellátás feltételeinek javulása ellenére a 40—^50 éves korú férfiak várható átlagos élettartama ma rosszabb, mint 30 évvel ezelőtt. A 60-as évektől ez a tendencia a fejlett országokban világjelenség volt, melyet 10—15 év'alatt nagyobb részt sikerült megfékezniük. Sajnos, ez a kedvező fordulat nálunk még nem következett be. Bár az elmúlt év statisztikája alapján, miszerint mind a férfiak, mind a nők halálozása kéttized ezrelékkel csökkent, bízhatunk abban, hogy sikerül megvetni lábunkat és megállnunk e szomorú lejtőn. Hogy ezt elérjük, úgy hiszem, létkérdés, annál is inkább, mert az élveszületések száma még mindig 21 ezerrel alatta maradt a halálozási számnak, azaz a népesség fogyása tovább folytatódott. A tét nagy, felelősségünk úgyszintén. De a felelősség nemcsak az egészségügyi ágazaté. Az egyénben és környezetében rejlő egészségkárosító tényezők felkutatása, megszüntetése vagy lehető csökkentése csak a jelenleginél lényegesen komolyabban kezelt, a többi ágazat számára is konkrétumokban rögzítendő össztársadalmi feladat lehet. A teendők egyik fontos komponense a környezetvédelem. Környezetünk megóvása alapvető társadalompolitikai és népgazdasági érdek, a jelen és a jövő nemzedékek iránti emberi kötelesség. Nem hangsúlyozható eléggé az egyén felelőssége sem. Sokan úgy vélik, mindenkinek szuverén joga úgy gazdálkodni egészségével, alhogy neki tetszik. Csakhogy saját egészségünk nem lehet csupán magánügy, hiszen, ha csorbát szenved, már mások, az egészségügyi szolgálat, a társadalom segítségére szorulunk. Hogy ez mennyire így van, jól mutatja a táppénzesek és rokkantnyugdíjasok arányának alakulása. 1952ben például tízezer dolgozóra 20, 1984-ben már 85 rokkantnyugdíjas jutott. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez nemcsak a lakosság egészségi állapotának romlását jelzi, hanem rehabilittációs tevékenységünk gyengeségeire, és társadalombiztosítási rendszerünk hiányosságaira is utal. Az egy főre eső cigarettafogyasztásban második helyen* alkoholfogyasztásban az első tíz között vagyunk a világranglistán. Utóbbiban a növekedés dinamizmusát tekintve — sajnos — elsők, hasonlóképp az öngyilkosságok százezer lakosra jutó arányában is. És bár utóbbi csak komplexen megközelíthető, összességében leszögezhetjük, hogy az egészséges életmódra nevelést minden egészségügyi és pedagógiai tevékenység szerves részévé kell tenni az óvodáktól az egyetemekig, mert a testileg, lelkileg egészséges, művelt ifjúság a legfőbb erőforrásunk. Nagyon fontos e téren a tömegkommunikáció, s ezen belül kiemelkedően a tv kellően még ki nem használt lehetősége, s ezzel párhuzamosan felelőssége is. Két problémát szeretnék még kiemelni; az egyik intézményeink állapota, a másik a sürgősségi betegellátás hiányosságai. Az intézmények állapota szempontjából a főváros különösen hátrányos helyzetű. Egészségügyi intézményeinek átlagéletkora körülbelül 80 év, emiatt teljesítőképességük a hozzátartozó infrastruktúrával együtt korlátozott, s több szempontból messze elmarad a követelményektől. Üj kórház építésére a jelen gazdasági helyzetben nincs mód. A meglevők állagának megóvása azonban sürgető feladat. A rekonstrukciók üteme — s ez már nemcsak a fővárosra jellemző — lelassult, mert nincs elég pénz. Csakhogy amit az idén nem csinálunk meg, az jövőre garantáltan többe fog ikerülni. S az évekig elhúzódó rekonstrukció alatt ezekben az épületekben dolgozni is kell, a fokozottabb takarítás ellenére is rosszabb higiénés feltételek mellett, szűkebb ágyszámon, kórteremből átalakított szükségműtőkben és még sorolhatnám azokat a tényezőket, amelyek a puszta gazdaságossági számításokon túl is azt követelik, hogy a megkezdett beruházás ókat és rekonstrukciókat koncentrált pénzeszközökkel, mielőbb be kell fejezni. Biztos, hogy ágazati gazdálkodásunk nem hibátlan. De ez sem változtat a tényen, hogy az ágazat számára rendelkezésre álló pénzből a már így is meglehetősen elhanyagolt feladatcsoport egyszerűen nem oldható meg. 10 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESÍTŐ