Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-30

2001 Az Országgyűlés 30. ülése, 1984. december 19-én, szerdán 2002 tő csupán a felszíni kérdéseket taglalni. A hol találó és szellemes, hol ízetlen kabarészámok nem segítenek a lényeges tárgyi kérdésekben, és az, amit a legtöbbször emlegetnek, az ingyenesség megsértése, bárhogyan vélekedjünk róla, csupán tünete valaminek, vagy — amint mondani szokták — a jéghegynek csak a tengerből kiemelkedő csúcsa. Egy igen tapasztalt, a közéletben nagy érdemeket szerzett akadémikus társam pár napja a közelmúltban egy beszélgetés során azt a megjegyzést tette, hogy egészségügyünk — orvosi műszóval élve — a „lappangó elégtelenség" állapotában van. Valóban, bár az egészségügy a nemzeti jövedelemhez viszonyítva nagy ráfordítással, egészében véve igen sokat nyújt, ennek ellenére mind a betegek, mind az orvosok elégedetlenek. Valami van — mondaná Raj kin. Szeretném hangsúlyozni, hogy nem valamiféle magyar betegségről van szó: világjelenséggel állunk szemben, mely valamilyen formában még a leggazdagabb országokban is félreismerhetetlen. A legmódosabbak is csökkenteni törekednek a juttatásokat, mert a költségek meredeken emelkednek, és nem is egy igen fejlett gazdasággal rendelkező országban kórházakat készülnek bezárni. Jogos a kérdés: hát akkor hol van a bajok és az elégedetlenség gyökere? A zsúfoltság, az elavult épületek, az ismert és felpanaszolt fogyatékosságok ellenére a mai Magyarországon az orvosi ellátás igenis hozzáférhető a rászorulók számára, és az intézményrendszer legmagasabb szintjén — igen kevés kivétellel — színvonal tekintetében nagyjában álljuk a versenyt a legjóbbakkal is. Még ez a legmagasabb szintű ellátás is — bár egyelőre nem ez jelenti az átlagot — hozzáférhető, ha az erre hivatottak élnek is a törvényes lehetőségekkel. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a magas importhányad feltartóztathatatlanul növeli a költségeket, és a hatékonyság még így sem kielégítő. Végső soron az egészségügyi ellátás nyilvánvaló humanisztikus indítékaival együtt része a népgazdaságnak, és így ha napjainkban napirenden van gazdasági életünkben az érdekeltség, mint a teljesítmény hajtóereje, akkor tudomásul kell vennünk, hogy ebből a szempontból egészségügyi hálózatunk működtetése és társadalombiztosítási rendszerünk is alapos és szakszerű felülvizsgálatra szorul. Félreértések elkerülésére a legnyomatékosabban hangsúlyozom, hogy korántsem csak az egészségügyben dolgozó emberek érdekeltségére gondolok, bár ez sem oldható meg azzal, hogy egyszerűen etikai kategóriává tesszük, hanem — bármilyen meglepően hangozzék is — éppúgy a rászoruló betegek érdekeltségére is célzok, mert több vonatkozásban ez sem egyértelmű. Aránytalanul magas — nemzetközi mértékkel mérve — a táppénzes állomány, a rokkantsági nyugdíj és a korai nyugdíjba menetel a helyenként félreismerhetetlenül súlyos munkaerőhiány közepette. E tekintetben a szakszervezetek tapasztalatainak felhasználása sokat segíthetne. Visszatérve Rajkinra: valami van, de valami nincs. Mind hazai, mind világviszonylatban a bajok egyik forrása a beteg—orvos kapcsolatban kialakult elszemélytelenedés: „az orvos személyisége, mint gyógyszer", a patikában kapható, vagy éppen nem kapható gyógyszerek és a fiókokban felhalmozódott tablettagyűjtemények helyett. Az orvoshoz forduló betegtömegek felének panaszai mögött nem olyan betegségek rejlenek, amelyek a tankönyvek tartalomjegyzékében fellelhetők. Ezeknek a betegeknek nem sűrűn megismételt eszközös vizsgálatokra, nem megújított receptekre, nem szakkonzíliumokra való ide-odaküldözgetésére van szüksége, hanem olyan kiválóan képzett, sokoldalú gyakorló orvosokra, akiknek van ideje és türelme végighallgatni őket, belemélyedni személyes gondjaikba, és embertársi segítséget nyújtani. Ha pedig szakintézeti leleteikkel jelennek meg náluk, akkor folyamatosan kézben tartani őket és gondjukat viselni. Ezt nevezi a mi egészségügyünk is alapellátásnak, de az, amit napjainkban ezen a címen igen nagy anyagi ráfordítással nyújtani tudunk, az ma már nem tesz eleget a vázolt kívánalmaknak. Minderre futná a ma nyilvántartott 30 ezer magyar orvosból, de a rendszer, a szervezés, amelyben működnek, sőt az a képzés, amiben részesítjük őket, erre már, vagy még nem igazán megfelelő. Nem a mennyiség, hanem a minőség az, ami javításra szorul, nem utolsó sorban az intézményrendszer arányai, a munkamegosztás, valamint a követelmények megszabása, az ellenőrzés és a számonkérés tekintetében. Bennünket valamikor arra tanítottak, hogy a betegnek mindig igaza van. Ez nagy alapigazság, amellyel nemcsak egyéni, hanem társadalmi méretekben is számolnunk kell. Amiképpen az irodalomban a forma, a tartalom és a stílus együttes meghatározója a mű értékének, az egészségügyi ellátásban a szerkezet és a működés — struktúra és funkció — szoros összekapcsolása és az érdekviszonyok egyeztetése a siker feltétele. Nagyon mély dolgokról van szó, amelyek sem deklarációkkai, sem intézkedésekkel nem rendezhetők el rövid időn belül, csupán a tények alapos tanulmányozásával, átgondolt intézkedésekkel, és nem utolsó sorban céltudatos nevelő munkával. Ami a konkrét tennivalókat illeti: óvakodom attól, hogy rögtönzött javaslatokat tegyek, mert sem a szükséges adatoknak, sem a kellő szakértelemnek nem vagyok a birtokában. Egyetlen konkrét javaslatom van. Abban a meggyőződésben, hogy társadalombiztosítási rendszerünk, amely évtizedeken át megfelelt a társadalom szocialista átalakításából adódó sürgős szükségleteknek, társadalmunknak a már elért fejlődése fokán megérett az alapos újragondolásra, a tehermegosztás és a teljesítmény értékelésének újfajta szabályozására, hogy a jövőben mind a tárgyi kívánalmaknak, mind a társadalmi igényeknek jobban eleget tudjon tenni. Félő, hogy ideális megoldás nincs, de a mostaninál jobb az biztosan van. A civilizált világban van néhányféle társadalombiztosítási rendszer: mindegyikben akad jó is, rossz is. Javasolom, hogy az Egészségügyi Minisztérium néhány szakértőből álló bizottságot küldjön ki, hogy ugyanazok a szakértők tüzetesen belete-