Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.
Ülésnapok - 1980-23
1499 Az Országgyűlés 23. ülése, 1983. október 21-én, pénteken 1500 ki kellően a termékek minősége. Nies elvtárs szerint a vaskohászat belföldi árai alacsonyabbak a kohászati exportáraknál, de tulajdonképpen ezzel vitatkozva Tóth Ilona elvtársnő elmondta, hogy a Bakony Művek gyújtógyertyáinak alapanyagát, ha lenne erre devizánk, külföldről lényegesen olcsóbban vásárolhatnánk meg, mint a hazai, belföldi piacról. Egyetértünk abban, hogy a jelentős kedvező változások ellenére sok még az ellentmondás az árrendszerünkben is. Ezért úgy tervezzük, ahogy ezt WeiszbÖckné elvtársnő javasolta, hogy lépésrőllépésre megszüntetjük az exportot akadályozó korlátokat az árrendszerben. Az export- ós importszabályozás mai gyakorlatával kapcsolatos felvetéseket jogosnak érezzük, annak ellenére, hogy például a mai importpolitikában kény szerelemek is szerepet játszanak. El kell azonban ismerni, hogy esetenként indokolatlanul lassú volt az engedélyezési eljárás gyakorlata is. A legnagyobb gond azonban az, hogy nincs elég pénzünk a konvertibilis import növelésére. Mit tervezünk? A népgazdaság számára a gazdaságos export növelését továbbra is minden eszközzel segíteni kívánjuk. A jövőben szeretnénk elkerülni, amit például Tollár József elvtárs mondott, hogy jó minőségű alapanyag exportra kerül, és a rosszabb minőségű áruból kell a feldolgozó iparnak — a feldolgozó ipar legkülönbözőbb ágainak — konvertibilis exporttermékeket előállítani. Erre a jövő évben igyekszünk megoldást találni. Az importgazdálkodásban arra törekszünk, hogy a vállalatok időben ismerjék meg a jövő évi importlehetőségüket, hogy azzal ésszerűbben gazdálkodhassanak. Az alapanyag- és késztermékgyártó vállalatok együttműködésén más eszközökkel is javítani kellene, ahogy ezt Csapó Jánosné és Kosztolánczi Jánosné elvtársnők is sürgették. Talán ezt korszerű társulási formák is elősegíthetnék. Esetleg a Kamara is vállalkozhatna érdekegyeztető szerepre. Nies János elvtárs szenvedélyesen sürgette a vaskohászat, Tóth Ilona elvtársnő pedig a Péti Nitrogénművek helyzetének a rendezését. E vállalatok termékeire mind belföldön, mind az exportban szükség van. Éppen ezért már eddig is segítettünk központi intézkedésekkel, s a közeljövőben újabb döntések várhatók. Amikor e kérdésekben döntünk, valóban figyelembe kell venni — ahogy Tóth Ilona elvtársnő tegnap megfogalmazta — a dolgozók tűrőképességét, és hozzáteszem, a népgazdaság teherbíróképességét is. A kettő együtt érvényes. örömmel állapítom meg, hogy a vállalatok értik a népgazdaság helyzetét, elfogadják a gazdaságpolitikai elveinket. Ezt mutatja, hogy a beruházások növelése érdekében nem állami pénzekért emeltek szót, hanem arra kerestek inkább megoldást, hogyan lehetne egyszerűbben kihasználni a meglévő kapacitásokat — erről szólt például Láng Tibor elvtárs —, vagy hogyan lehetne a szűkös forrásokból gyorsan megtérülő, a Mérei Emil elvtárs által is sürgetett technológiai fejlesztést megvalósítani. Ehhez hozzájárulhatna a tőkemozgás jobb mechanizmusa, amit Ruisz József elvtárs említett. Azt a gondot is megértéssel kell fogadni, amit Bódis Gábor elvtárs mondott a korábban jelentős fejlesztéseket megvalósító vállalatok eladósodottságáról. Itt térek ki Mérei elvtársnak arra a felvetésére is, hogy a bányászok lakásépítési akciója a közelmúltban változott. Az egy családi ház építéséhez nyújtott támogatás összege csökkent. Ezzel kapcsolatban megjegyezném, hogy viszont az akcióban a jövőben többen, nem csupán a földalatti dolgozók részesülhetnek. Úgy gondolom, ma még korai lenne értékelni ennek a változtatásnak a hatását. Többen foglalkoztak szervezeti kérdésekkel. Nóvák Béla elvtárs tette szóvá, hogy korábban a vállalatok összeolvasztása volt a divat, s most felhívta a figyelmünket arra, hogy ne csináljunk fordított divatot a decentralizálással. Én ezzel teljes mértékben egyetértek, és megnyugtathatom képviselőtársaimat, hogy a vállalati szervezeti rendszer korszerűsítését megfontoltan, és nem kampányszerűen kívánjuk folytatni, végrehajtani. A nagyvállalatok nagy része hatékony munkát végez, jól össze tudja hangolni az egyes egységek működését. Az ilyen nagyvállalatok továbbra is iparunk pilléreit képezik. Tekintetbe kell azonban venni, hogy iparunk szervezeti rendszere a hatvanas években, tehát a maitól gyökeresen eltérő gazdasági feltételek között alakult ki. A mai követelményekkel való szembesítéskor — és erről szólt Bíró Miklós elvtárs is — gyakran aránytalanságokat, torzulásokat, felesleges irányítási lépcsőket, indokolatlan monopolhelyzeteket tapasztalunk, a gazdasági érdekeltség alacsony szintjét érzékeljük. Ilyenkor szükségesnek tartjuk a vállalati szervezetek korszerűsítését, mint ahogy erre biztatott bennünket Géczi János elvtárs is. Sok esetben — mint ahogy Takács Imréné elvtársnő is említette — csökkenti a gazdálkodás hatékonyságát, ha egy önálló működésre képes vidéki gyáregységet egy távoli vállalati központból irányítanak, ha körülményeik, lehetőségeik pontos ismerete és megértése nélkül döntenek a sorsukról. Támogatjuk tehát a nagyvállalatok gyáregységei önállóságának növelését, közvetlen anyagi érdekeltségük fokozását, mert ettől nagyobb felelősségvállalást, kezdeményezőkészséget várunk, a tartalékok hatékony feltárását, az alkotó energiák kibontakozását várjuk, és ez mind az ott dolgozó embereknek, mind az egész népgazdaságnak hasznos lehet. Ezt alátámasztja az a tény, amire Erdei Lászlónó elvtársnő mutatott rá, hogy a szövetkezetek legtöbbje már ma is rugalmasan tud reagálni a piaci igényekre. A vállalati gazdasági munkaközösségek működését többen kedvezően értékelték. Igaza van azonban Nies János elvtársnak is, hogy mint minden új dolognál, itt is lehetnek vadhajtások, törvénytelenségek is. Ahol ilyeneket tapasztalnak, bátran lépjenek fel ellene a helyi gazdasági vezetők, a társadalmi szervek vezetői. Mi, a kormány részéről, a minisztérium részéről ehhez a lépéshez minden támogatást és segítséget megadunk. Mint ahogy Antal Imre elvtárs felvetette, lehet, hogy a szabályokat kell pontosabban meghatározni, néhány rossz példa miatt viszont nem szabad megálljt parancsolni és már megálljt mondani egy olyan folyamatnak, amely hasznos és még számos továbbfejlesztési, gazdagítási lehetőséget is kínál a részünkre.