Országgyűlési napló, 1980. II. kötet • 1983. március 24. - 1985. április 19.

Ülésnapok - 1980-22

1461 Az Országgyűlés 22. ülése, 1983. október 20-án, csütörtökön 1462 stagnáló, vagy kismértékben emelkedő termelési feladatainak egyre növekvő részét tsz-melléküzemágakkal történő kooperációban, vagy vállalati gazdasági munkaközösségekkel tudják megoldani. Ez a vállalat számára és ipari szinten is látszólagos termelékenységnövekedést okoz, ugyanakkor a nem bér jellegű költségeket növeli. Azt is figyelembe kell venni, hogy e költségnövekedés egy része is bérként áramlik ki, mégpedig a vállalati bérköltségeknél kevésbé szigorúan ellenőrzött, visszafogott csatornákon. Tisztelt Méhes elvtárs! Megyénk ipari dolgozói nevében ígérhetem, hogy bízva iparunk további fejlődésében, minden tőlünk telhetőt megteszünk az előttünk álló éves terv és az ötéves terv mind teljesebb megvalósítása érdekében. Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Dr. Mátyus Gábor képviselőtársunk felszólalása következik. DR. MÁTYUS GÁBOR: Tisztelt Országgyűlés! Az ipari miniszter elvtárs sok oldalról felvázolta a magyar ipar jelenlegi helyzetét, az eddig elért fejlődést és felvillantotta előttünk a következő évek feladatait is. Érthető módon nőtt a szerepe a szellemes, takarékos megoldásoknak, és a csökkenő beruházások mellett előtérbe került a termelési folyamatok racionalizálása és a munkaerőt helyettesítő megoldások bevezetésének szükségessége. Ebben a helyzetben növekedtek a vállalatok vezetésével szemben támasztott követelmények és egyre fontosabbá váltak a termelés emberi tényezői is. Iparunk versenyképességének megtartása, növelése csak az iparban dolgozó mérnökök, technikusok, szakmunkások együttes erőfeszítésével válik lehetségessé. Nyugtalanító éppen ezért, hogy a mérnöki munka iránti érdeklődés a háttérbe szorult és csökkent annak tekintélye. A műszaki haladás és a fejlődés meggyorsításának előfeltételei között egyik legfontosabb a mérnöki munka presztízsének a helyreállítása. Én is javaslom — habár ez többször elhangzott —, hogy az ipari fejlődésnek a gyorsítására irányuló intézkedések sorában fordítsunk erre a témára kiemelt figyelmet minisztériumi és vállalati szinten egyaránt. Az elmúlt évtizedben választókörzetemben, Bács-Kiskun megyében is az országos tendenciákhoz hasonló jelenségek érvényesültek. Mint ismeretes a tisztelt képviselőtársak előtt, megyénk Bács-Kiskun megye szocialista ipara szerkezetében, tradícióiban jelentős mértékben eltér az ország ipari körzeteinek sajátosságaitól. Az ipar 1958-ban indult erőteljesebb fejlődésnek, erre az időszakra esik a mezőgazdaság átszervezése és így megyénkben is sürgető feladattá vált a mezőgazdaság gépesítése következtében felszabaduló munkaerő ipari munkahelyekre történő átirányítása. Az ötödik ötéves terv beruházásai következtében új ipari üzemek létesültek, s számottevő korszerűsítésre is sor került. Ennek köszönhető, hogy ma már országosan is számottevő Bács-Kiskun megyében az energiaelőállítás, a megye szolgáltatja az ország szénhidrogéntermeléséből a kőolajnak 12,8 százalékát és a földgáz 9,4 százalékát. A gépipar súlyát jelzi, hogy itt készül a fürdőkádak 98 százaléka, a magnetofonok és hangrögzítők 96 százaléka. Iparunk sokszínűségét jelzi a vegyipari, az atomenergetikai, mezőgazdasági és élelmiszeripari gépek gyártása, illetve a járműprogramhoz kapcsolódó részegységek előállítása. Jelentős a szerepük a könnyűipari üzemeinknek is. Ezzel együtt is élelmiszeripar nélkül az országos ipari termelésnek csak 2,6 százalékát állítják elő megyénkben. Iparunk hatékonysága változó. Nálunk is vannak olyan üzemek, amelyek sikeresen, eredményesen gazdálkodnak és képesek alkalmazkodni a növekvő követelményekhez. Természetesen megyénkben is megtaláljuk azokat a korszerű és új ipari kapacitásokat, vagy rekonstrukción átesett üzemeket, amelyek értékesítési problémákkal és pénzügyi gondokkal küszködnek. Azt hiszem, éppen jelenünk egyik legnagyobb ellentmondása, hogy a korszerűsített, illetve az új üzemek versenyképessége, hatékonysága nem éri el a követelményeket, és ez rögtön több gondolatot is felvet. Felveti az építésnek és a rekonstrukciónak az értékét, reálértékét, a fejlesztéssel, a beruházásokkal összefüggő terhek nagyságának a realitását és természetesen utólag a korábbi időszak döntéshozatalának megalapozottságát. Ipari szerkezetük, illetve annak szektoronkénti összetételét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy egy széles körű, különböző népgazdasági ágakat és szektorokat átszövő kooperáció és integráció kezd a megyénkben kibontakozni. A minisztériumi, a tanácsi vállalatok, az ipari szövetkezetek, valamint az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek közötti együttműködés fejlődése azt bizonyítja, hogy kibontakozóban van egy olcsóbb, kisebb eszközértéket igénylő ipari termelési irányzat is. Ez az így létrejövő együttműködés elsősorban az alkatrész és a részegységek gyártásában. Javíthatja egyaránt az ipar és a mezőgazdaság munkaerőgazdálkodását. Még egyszer szeretnék utalni a megye iparának az elmúlt évek gyors fejlődése ellenére is alacsonynak érzékelhető részarányára. Ezek a számok jelzik további adottságainkat, lehetőségeinket. A nagy folyóknak, a Dunának és a Tiszának a közelsége eleve jó feltételeket teremt az ipar továbbfejlesztéséhez. Az elmúlt évben a mezőgazdasági és az ipari bizottság közös tanácskozás keretében igyekezett feltárni a népgazdaság e két nagy termelőágazatának egymásrautaltságát. A magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar gépigényének még ma is viszonylag alacsony százalékát tudjuk hazai ipari forrásokból fedezni. Ugyanez vonatkozik a vegyipari termékekre és természetesen az energiaellátásra. Ugy gondoljuk, hogy ezt az arányt érdemes javítani, igaz ugyan, hogy képviselőtársam, Antal Imre a felszólalásában megnyugtatott afelől, hogy ez az irányzat kibontakozóban van, és a mezőgazdaság és az ipar együttműködése hamarosan egy színvonalas élelmiszeripari és mezőgazdasági gépgyártást tud létrehozni. A mezőgazdaság termékeinek önköltségében rendkívül magas részarányt képvisel az ipari anyagok és energiahordozók értéke. Ez egyes esetekben elérheti a változó költségeknek 50—60 százalékát is. Jogos az a feltevés és az a bírálat, amely bennünket, mezőgazdaságban dolgozókat ér. Elsősorban azért, hogy magas áron termelünk. Különösen szembeszökőek önköltségeink akkor, amikor termékeinket külföldi piacokon kívánjuk realizálni. Éppen ezért versenyképességünk megőrzése érdeké-