Országgyűlési napló, 1980. I. kötet • 1980. június 27. - 1982. december 16.

Ülésnapok - 1980-11

december 17-én, csütörtökön 698 ben jó példát, teljesítve kötelezettségeinket, hiszen, ha megérjük azt a kort, mi sem várhatunk többet annál, amit mi adtunk. Az 1982. évi tervjavaslatot elfogadom. Köszönöm figyelmüket. 697 Az országgyűlés 11. ülése, 19> ni a kerületnek, hogy az itt dolgozó építőipari vállalatok ne vonuljanak le a területéről, és ha szerényebb méretekben is, de folytatódjon a rekonstrukció. A továbblépés irányát a VI. ötéves terv rögzíti: ahol elkerülhetetlen, ott szanáljunk, és helyette építsünk új, a városképbe illeszkedő épületeket, de a fő cél a tatarozás, a felújítás, az állagmegóvás legyen. Sok épület ma még — ezt hangsúlyozom — gazdaságosan megmenthető, felújítható, és a Rákóczi út ornamentikája is példa arra, hogy szép fővárosunk, ékes gyöngyszemévé tehető. A sok kérdés közül csak kettőt kiemelve: hogyan tegyük, és milyen módszerekkel? Nálunk, a kerületben, a VI. ötéves tervben jelenleg 3 ezer lakás felújítása szerepel. Ha ezt kiindulópontnak veszem, akkor három ötéves tervre lenne szükség — hangsúlyozom — a jelenlegi helyzet felszámolására. Tudom, hogy az anyagi eszközök növelése nagyon nehéz, de úgy érzem, erőátcsoportosításokkal gyorsítani lehetne a felújítások ütemét. Kérdésem, amit írásban is eljuttattam Ábrahám Kálmán miniszter elvtárshoz: a tárca milyen módon kívánja segíteni a nagy tömegben jelentkező lakóház-felújításokat, hogy megfelelő erőátcsoportosítással lerövidüljön az előzőekben jelzett felújítási idő — figyelembe véve az építők által gyakran kifogásolt kis felvonulási területeket is. Ugyancsak megkérdezem, hogy milyen tervek vannak a felújítást végzők anyagi elismerésére, ösztönzésére. Lehetőségeik ne maradjanak el az új beruházást végzőkétől, figyelembe véve és kihangsúlyozva azt a tényt, hogy a régi lakóházak régi mesterségű és technológiájú szakipari munkák elvégzését is megkívánják az érintett feladatokon belül. Tisztelt Képviselőtársaim! A főváros belső kerületeiben, így a Józsefvárosban is, nagyon sok idős, nyugdíjas, nyugdíjas korú ember él, időskoruk örömeivel és gondjaival. Velük kellett volna talán kezdenem felszólalásomat, de úgy érzem, az elhangzottak szorosan kapcsolódnak mindahhoz, amit még el kívánok mondani. A VIII. kerület 120 ezer lakosából minden negyedik ember nyugdíjas korú. Sokuk nyugdíja alacsony, megélhetése nehéz, még akkor is, ha a kerület és a társadalom megtesz minden tőle telhetőt, hogy ne így legyen. Számukra törvények, rendelkezések, jogok biztosítják az emberi életet, a hosszú munka után a gondoktól mentes éveket, évtizedeket. Gondoktól mentes, nyugodt öregkort szeretnénk biztosítani nekik, mert jelenlegi helyzetükben sok problémával, nehézséggel találkoznak nap mint nap. Társadalmi összefogásra, jobb és hatékonyabb termelőmunkára van szükség, hogy országunk és költségvetésünk jelenlegi helyzetében még jobban segíteni tudjuk őket. Elosztani csak azt tudjuk — és lehet —, amit megtermelünk. Tudjuk ezt vállalatunknál, a Ganz-MÁVAG-nál is. Pénzből kevés van most, de emberségből, segíteni akarásból még nagyon nagy tartalékai vannak népünknek. Nézzünk körül házunk táján, környezetünkben, szüleink és hozzátartozóink, valamint munkatársaink felé is nyújtsuk ki segítőén a kezünket. Mi, fiatalok, mutassunk ebELNÖK: Szólásra következik Jávorkai István képviselőtársunk. JÁVORKAI ISTVÁN: Tisztelt Országgyűlés, Kedves Elvtársak! Egy évvel ezelőtt, amikor a VI. ötéves tervet közös egyetértéssel útjára bocsátottuk, e házban képviselőtársaim azt hangsúlyozták: a terv fenntartja társadalmunk továbbfejlődésének igényét és lehetőségét, fenntartja a gazdasági eredmények növekedését, és a valóságnak megfelelően számol a külső és belső feltételekkel. A megállapítás ma még inkább igaz, azzal a különbséggel, hogy ma nem csupán választ keresünk arra, hogy a tervben szereplő gazdaságpolitikai koncepció megvalósítható-e, hanem hatékonyan munkálkodunk annak végrehajtásán. Aki figyelemmel kíséri a világgazdaságban lezajló folyamatokat, az előtt egyértelmű, hogy a világgazdaság időszakának legkritikusabb szakasza zajlik le napjainkban. És mivel ezer szállal kötődünk a bennünket körülvevő világhoz, nyilván a magyar gazdaságnak ez évben is, de a következő években is, igen nagy feladatokkal kell megküzdenie. Korai volna helyzetünket, középtávú tervünket az egyenleg tükrében vizsgálni, hiszen hozzávetőlegesen is csupán népgazdaságunk 1981-es évi fejlődési mérlegét vonhatjuk meg. Ennek ellenére úgy gondolom, az elmúlt küzdelmes esztendő új alapot biztosított jövőbeni céljaink megvalósításához, és tanulságul szolgál munkánk javításához. A plenáris ülést megelőző ipari és terv- és költségvetési bizottságainak munkáiban részt vettem, és szenvedélyes vitáit végighallgattam. Az a vélemény alakult ki bennem, hogy a vita szenvedélyessége elsősorban az ügynek szól, amely mellett elköteleztük magunkat, amelyért döntéseink után éppen olyan felelősek vagyunk, oly mértékben, mint a kormány tagjai, akik rajtunk, keresztül az egész magyar nép bizalmát élvezik. A tájékoztatók egyértelműen arról győztek meg, hogy egy év távlatában, ha nem is a kívánt mértékben, de előbbre léptünk, s hogy az 1980. évben bevezetett új gazdasági szabályozók hibáit felismerve megfelelő korrekciókat alkalmaztak ott, ahol a szabályozás gátat jelentett a gazdálkodásban, gátat jelentett a külföldi piaci kereskedelemben. Ma azonban — sajnos — arról kell még beszélni, hogy ipari termelésünk nem képes kellő mértékben alkalmazkodni a külső feltételekhez. Nem tudunk kellő hatékonysággal termelni, sőt, permanensen tanulni kell, okosan, jól kereskedni megtermelt áruféleségeinkkel. Már közhelynek hangzik az, hogy társadalmi-gazdasági fejlődésünk előrehaladásának útja a minőségi termelés, amelyet a korszerűség, a jövedelmezőség, a versenyképesség, a körülményekhez való rugalmasság jellemez. Levontunk már olyan