Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-22

1539 Az Országgyűlés 22. ülése 1978. március 24-én, pénteken 1540 javulását, nem érték el céljukat. Nem érték és ismét tudomásul kellett venniük, hogy nem is érhetik el. Erre a kérdésre különben még vissza kívánok térni. Belgrád azonban csak egyike volt azoknak az eseményeknek, amelyek — mint már mondottam — zordabb idők eljövetelével, vagy inkább visszatérésével akarják rémítgetni a világ népeit. Ilyen esemény, megnyilatkozás, magatartás több is van, de mindjárt hozzáteszem — nem a mi világunkban. A szocialista országok változatlanul a béke és a békés egymás mellett élés politikáját folytatják. A Szovjetunió és a Varsói Szerződés államai kezdeményezőén, konkrét javaslatokkal harcolnak a leszerelésén. a népek békés együttműködéséért, az élet minden területén a nemzetek függetlenségéért, önrendelkezési jogáért. Nem változott az az elhatározásuk sem, hogy a helsinki záróokmányt az első ponttól az utolsóig maradéktalanul végrehajtják. Változatlanul törekszenek arra, hogy a politikai enyhülés katonai enyhüléssel párosuljon és ily módon megbízhatóan legyen kizárható a világháború veszélye. Nincs változás abban sem, ami világunkban a nemzetközi helyzet szempontjából a legfontosabb, a nemzetközi helyzetet már régóta ugyanazon állandóan ható tényezők alakítják. Ezek között a legfontosabb a szocialista világrendszer léte, politikai, gazdasági, nem utolsósorban katonai ereje, szövetsége minden haladó antiimperialista függetlenségi erővel. Ennek ellenére a béke ellenségeinek manipulációs apparátusa azt akarja elhitetni a fejlett tőkés országok lakosságával, hogy az Amerikai Egyesült Államokban meghirdetett új fegyverkezési programot a Szovje|pnió a szocialista országok részéről fenyegető veszély indokolja. E propaganda szerint a neutronbomba és a cirkáló rakéta rendszeresítését az Amerikai Egyesült Államok hadseregében és e fegyverek elhelyezését európai szövetségeseinek területén a katonai erőviszonyoknak a Szovjetunió javára történt eltolódása indokolja. Erre azonban nincs bizonyíték, annál inkább van az ellenkezőjére. Arra ugyanis, hogy az Amerikai Egyesült Államok befolyásos katonai, ipari háborús körei revansot akarnak az elmúlt években elszenvedett vereségekért. Ezért harcolnak a stratégiai fegyverek korlátozását célzó tárgyalások befagyasztásáért és az amerikai katonai fölény megteremtéséért, ezért nem óhajtanak számolni azokkal a veszélyekkel, amelyekkel a fegyverkezési hajsza újabb rohamának elindítása jár. Nem változtat ezen a helyzeten az Amerikai Egyesült Államok és egyes szocialista országok — köztük hazánk — viszonyának egyebekben szükséges, hasznos, ezért örvendetes rendezése, a kétoldalú kapcsolatainkat régóta zavaró vitás kérdések mindkét fél megelégedésére szolgáló rendezése sem. Indokoltan ébreszt kételyeket az Amerikai Egyesült Államok e kapcsolatépítő politikájának szembeötlően szelektív, diszkriminatív jellege. Emögött láthatóan régen és többszörösen meghiúsult remények újraéledése rejlik. A nemzetközi konfliktusok békés rendezésének ellenzői léptek akcióba a Közel-Keleten is. Ennek jele a közvetlen egyiptomi—izraeli kapcsolatfelvétel és a Libanon elleni legújabb izraeli agresszió. Egyre világosabban kirajzolódnak az átgondolt imperialista tevékenység körvonalai Fekete-Afrikában is. Nemcsak a mesterségesen előidézett etiópiai—szomáliai konfliktusra gondolok, hanem arra is, hogy a neokolonializmus láthatólag minden afrikai országban igyekszik megakasztani, vagy ha lehet, visszafordítani a haladó társadalmi és gazdasági változásokat. Ez bennünket is arra int, hogy erőinkhez mérten, a helyzet, az igények ismeretében a megfelelő támogatást nyújtsuk a harmadik világ haladó, függetlenségi erőinek, hogy képesek legyenek elindulni és megmaradni a politikai, a gazdasági és a kulturális fejlődés maguk választotta útján. Áz Amerikai Egyesült Államok küpolitikájának legutóbbi megnyilvánulásait tehát nem magyarázhatjuk pusztán azzal, hogy az államfői tisztet egy moralizáló hajlamú férfiú látja el, a nemzetbiztonsági főtanácsadó pedig ezúttal nem egy, a fasizmus elől elmenekült európai polgári család sarja, hanem egy olyan lengyel arisztokrata, akinek édesapja a két világháború közötti Lengyelország diplomatája volt Kanadában, és nem tekintette hazájának a szocialista Lengyelországot. Aminthogy nem tulajdonítható egy embernek az immár több mint egy esztendeje az emberi jogok e kérdése körül mesterségesen csapott lárma sem. Ami pedig magukat az emberi jogokat illeti, szükségesnek látszik hangsúlyozni, hogy az erről folyó vagy folytatható vita csak része, mégpedig igen kicsi szelete a két társadalmi rendszer vitájának. Mondhatnánk tehát, hogy az emberi jogokról vitatkozni, ezekről vitát provokálni ostobaság vagy demagógia. Mondhatnánk azt is, hogy nem lehet kiragadni ezt az egyetlen részletkérdést a két rendszer nagy történelmi vitájának egészéből. Ha mégis belemegyünk a vitába, nem azért tesszük, mert a szocializmust támadók erre kényszerítenek, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy ebből a vitából is mi kerülünk ki győztesen. A dolog lényege az, hogy a kapitalista társadalomban az egyén — ha tud — boldogulhat a közösség rovására, és ebben védelmezi a törvény olyannyira, hogy például az Amerikai Egyesült Álamoknak a maga korában valóban demokratikus polgári alkotmánya és büntető, valamint polgári törvénykönyve ma már inkább védi a gengsztert az állampolgárral, a gyilkost az áldozattal szemben, mint fordítva, inkább szolgálja az intézményesített gengszterizmust, mint az emberi jogokat. A szocialista társadalomban az emberek egyenlő esélyekkel indulnak el az életbe, és a cél éppen az, hogy ezek az esélyek minél előbb, minél inkább egyenlőek legyenek mindenki számára. A szocializmus a közösség boldogulását teszi lehetővé, és azzal, hogy egyenlő esélyeket teremt, valódi lehetőségeket ad az