Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.
Ülésnapok - 1975-21
1457 Az Országgyűlés 21. ülése, 1978. március 23-án, csütörtökön 1458 határozza meg, miképpen értékesíthető a végtermék. A végtermékeket előállító vállalatok számára pedig azt, hogy exportban munkájukat elsősorban a külföldi átvevő minősíti. Minél hamarabb jutunk előre ezen a téren, annál gyorsabban javul tovább a lakosság áruellátása, de az export is, ami az áruválaszték bővítését szolgáló import feltétele. Tisztelt Országgyűlés! A belkereskedelemről beterjesztett törvényjavaslat tárgyalása árpolitikánk áttekintésére is megfelelő keretül szolgál. Árpolitikánkban ugyanis fontos szerepet játszanak a belkereskedelmi vállalatok. A belkereskedelmi vállalatok konkrét ármunkája általában kiváló. Mindenesetre jobb, mint korábban, amikor ezt a munkát a központi állami szervek, adott esetben az Árhivatal végezte. Ez teljesen érthető. A fogyasztókkal a kereskedelmi hálózat napi kapcsolatokat tart fenn. A kereskedelmi dolgozók rendelkeznek a legjobb információkkal arról, mire irányul a fogyasztó vásárlási kedve, miképpen változik különböző tényezők hatására a fogyasztás szerkezete. A kereskedelmi és az iparvállalatok áralkuja a műszaki fejlesztésnek is fontos emelője. A belkereskedelmi vállalatokkal fenntartott kapcsolatok révén az iparvállalatok időben informálódhatnak azokról az áru tulaj donságokról, amelyeknek a fogyasztó különös jelentőséget tulajdonít és amelyeket az árban is hajlandó elismerni. Ha valamit tanulhattunk az elmúlt évtizedek árképzési gyakorlatából, akkor ez az, hogy az ármegállapítást nem célszerű kivonni azoknak a gazdasági szervezeteknek a hatásköréből, amelyek a gyártásért és a lakosság ellátásáért elsősorban viselik a felelősséget. A homogén, a nagy volumenű és a rendszeresen gyártott termékek, közszolgáltatások ármegállapítását persze lehet és kell is centralizálni, ezt meg is tesszük. Ez az árstabilitás egyik fontos tényezője. Ugyanezt ésszerűen nem tehetjük meg azoknál a termékeknél, amelyekre a lakosság széles választékban, változó minőségben, formában és kivitelben tart igényt. Ezek a cikkek ugyanis a divatváltozás, illetve a műszaki fejlődés nyomán gyorsan cserélődnek. A tömegárukat az állami tervezés már 1968 előtt is összevontan kezelte, mert lehetetlennek bizonyult azokat központilag tételesen nyilvántartani. Ez az, amire árpolitikánk is épít, amikor különböző árformákat, hatósági és szabad árakat egyidejűleg alkalmaz. De amíg 1968 előtt az úgynevezett szabadáras forgalom a lakosság fogyasztási árualapjának csupán 10 —13 százalékát adta, ma ez 45 százalék körül alakul. A vállalatok közötti szerződéses kapcsolatokban történő ármegállapodások köre a legszélesebb választékú árucsoportokban bővült, a ruházati cikkek, a kozmetikai szerek, a műanyag-, üveg- és porcelántermékek, a sportszerek, a fotó- és optikai cikkek, a papíráruk, a vas- és műszaki áruk, valamint az ipari és személyi szolgáltatások körében. Változott megítélésünk az alapvető termékek körében is. Itt sem rögzítjük feltétlenül minden választék árát. A kenyér árát például természetesen a kormány állapítja meg, de az úgynevezett sütőipari, cukrászkészítmények vagy finom pékáruk megfelelő választékának biztosítását rugalmas árrendszer alkalmazásával mozdítjuk elő. A belkereskedelmi vállalatok — amint említettem — általában nagyfokú körültekintéssel végzik konkrét ármunkájukat. Ehhez azonban igénylik és meg is kapják a kormányzati támogatást. Az «Tűcserében a termelő vállalat fölényben van a fogyasztóval szemben. A fogyasztó így fokozott védelemre szorul. Ezt veszi figyelembe a tisztességtelen haszonra vonatkozó jogalkotás, amikor megkülönbözteti az indokolt és az indokolatlan áremelések eseteit. Az árrögzítés. a tisztességtelen haszonra vonatkozó rendelkezés, az áremelési szándék előzetes bejelentési kötelezettsége és más árpolitikai eszközök együttesen teszik lehetővé a viszonylagos árstabilitás megőrzését, illetve azt, hogy az árak mozgása az éves népgazdasági terv által megszabott keretek között maradjon. Az elmúlt évtizedben csak egyszer fordult elő, hogy a fogyasztói árak a tervezettnél jobban emelkedtek, mégpedig 1976-ban, amikor 4,5 százalékos árszintemelkedést terveztünk, és valójában ez 5 százalék volt. Ez a helyzet akkor elsősorban a rossz mezőgazdasági terméseredmények és ezen belül is a nagyon kedvezőtlen zöldség- és gyümölcstermelés miatt állt elő. Sietek megjegyezni: az árstatisztikát nem az Országos Anyag- és Árhivatal készíti, hanem a Központi Statisztikai Hivatal, és hozzáteszem, hogy nem sok ország akad, ahol az árszínvonalat a fogyasztói megítélés szerint azonos használati értékű, egymással szoros kapcsolatban levő termékeknél átlagárak mérik. így figyelembe vehető az új választékok bevezetésével járó áremelkedés is. Amikor arról beszélek, hogy sikerült tervszerű keretek között tartani az ármozgást, nagy nyomatékkal kell hangsúlyoznom: ez elsősorban annak köszönhető, hogy a népgazdaság állami tervezése komolyan veszi a vásárlási alap és a vásárlóerő egyensúlyban tartását. A fogyasztást szolgáló megfelelő árualapok nélkül képtelenek lennénk árstabilitást és jó áruellátást egyidejűleg biztosítani. Tisztelt Országgyűlés! Az 1968-ban bevezetett árpolitika társadalmi elfogadtatása nem ment egyik napról a másikra. A dolgozók túlságosan hozzászoktak a ..kőbe vésett" árakhoz. Azt persze panaszolták, hogy a termékek hoszszú sora nem kapható, de tudták azt is, hogy minden árváltozást politikai deklaráció előz meg. Talán éppen ez kelti ma sokakban azt a hiedelmet, mintha az árak csak 1968 óta emelkednének. Valójában a fogyasztói árszínvonal csak az 1952—1955-ös években csökkent, úgy azonban, hogy ezt közvetlenül megelőzően, 1951 végén a kiskereskedelmi árszínvonal 40 százalékos emelését hajtottuk végre. Ami 1968 óta új, az nem az áremelkedés, hanem annak módja. Most az úgynevezett szabadáras termékek körében ez organikusan beépül a vállalatok közötti árukapcsolatok rendszerébe és igazodik a technológiák, a bérek és ; a kereslet változásaihoz. 59*
