Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-26

1811 Az Országgyűlés 26. ülése, 1978. október 27-én, pénteken 1812 sabb szinten sajátítsák el anyanyelvüket, hogy megbecsüljék és ápolják anyanyelvi kultúrájukat. Hogyan felel meg nemzetiségi oktatásunk jelenlegi rendszere ezeknek a sajátos feladatoknak? Ez a kérdés különösen az utóbbi hetekben, hónapokban állt gyakran véleménycserék, viták középpontjában, ugyanis a közelmúltban a nemzetiségi szövetségek küszöbön álló kongresszusainak előkészítése során csaknem 300 tanácskozásra került sor, amelyeken megválasztották a kongresszusi küldötteket. Ezek a küldöttválasztó gyűlések azonban alkalmat adtak arra is, hogy a résztvevők elmondják véleményüket legfontosabb nemzetiségpolitikai eredményeinkről, gondjainkról. A tanácskozások tapasztalatainak elemzésekor kitűnt, hogy a felszólalók több mint 50 százaléka a nemzetiségi oktatás kérdéseivel foglalkozott. Általános az a vélemény, hogy az utóbbi éveket a nemzetiségi oktatásüggyel való fokozottabb párt-, állami és tanácsi gondoskodás jellemezte. A legutóbbi nemzetiségi kongresszusok óta jelentős számszerű fejlődés volt, amelyet az oktatási miniszter elvtárs beszámolója is bizonyít. Bővült az intézményhálózat, nőtt az anyanyelvi oktatásban részt vevő tanulók és pedagógusok száma, szaporodtak az érdemi sajtóreagálások, és megszülettek az első távlati nemzetiségi művelődési tervek. Az Országos Pedagógiai Intézet nemzetiségi osztálya új tantervet dolgozott ki, az Oktatási Minisztérium meghatározta a nemzetiségi pedagógusképző intézetek felvételi keretszámát, beindította a szemléltető és egyéb segédeszközök hazai kifejlesztését és gyártását. Az azonos nyelvet beszélő szocialista országok többsége jelentős támogatást nyújt, amelynek elsősorban a pedagógusképzésben, a hazai és a külföldi továbbképzésben, valamint a tankönyvkiadásban látjuk hasznát. Igen nagy eredmények ezek, különösen, ha tudjuk, hogy a nemzetiségi oktatás egynémely területén alig másfél évtizeddel ezelőtt tettük meg az első lépéseket. Mégis, mi az oka annak, hogy minden egyes nemzetiségi fórumon az oktatással kapcsolatos gondok, nehézségek, feladatok és tennivalók kapnak nagyobb hangsúlyt? A problémák egy része azonos oktatási rendszerünk általános problémáival. Nemzetiségi oktatásunknak azonban megvannak a sajátos nehézségei is. Én elsősorban az utóbbiakról szeretnék beszélni. Az elmúlt tíz évben megötszöröződött azon gyermekek száma, akik az óvodákban nemzetiségi anyanyelvű foglalkozásokon vesznek részt. A gyors mennyiségi felfutással azonban nem tudott lépést tartani a minőségi fejlődés, a megfelelő feltételek kialakítása. Mert például, ha egy, a szülői házból jó nyelvi alappal érkező óvodás hetente mindössze egy napon, néhány órában hallja és gyakorolja anyanyelvét, akkor az anyanyelv nem tud kellőképpen fejlődni. Az óvodák nemzetiségi csoportjaiban az összfoglalkozások legalább felének nemzetiségi nyelven kellene folynia. Ezt tartalmazza egyébként követelményként az Oktatási Minisztérium ál- I tal néhány ezelőtt kiadott óvodai nevelési prog- | ram is. Ehhez persze a nyelvet igen magas fokon ismerő óvónőkre és gyermekgondozókra lenne szükség. Az utóbbi időben az Oktatási Minisztérium fejlesztette a soproni és a pécsi nemzetiségi óvónőképzést. Ennek a tendenciának a további erősítése alapján várható, hogy azokon a helyeken is megoldódik a nemzetiségi óvodai nyelvi foglalkozás, ahol eddig ilyen nem volt. Például Veszprém megyében és másutt. Az általános iskolákról mindenekelőtt azt kell elmondanom, hogy nagyon kevés a nemzetiségi nyelven oktató iskola. Jelenleg az oktatásnak ezen a döntő fontosságú szintjén a nemzetiségi oktatás néhány szlovák, szerb-horvát és román iskolától eltekintve azt jelenti, hogy a nemzetiségi gyerekek heti néhány, általában négy órában tanulhatják anyanyelvüket, ráadásul sok iskolában még ma is úgynevezett csatlakozó órákban. Régóta folynak kísérletek az általános iskolai nemzetiségi oktatás megfelelő formájának, típusának kidolgozására. Az oktatási szakemberek körében ismertek a garai és a katymári, úgynevezett kísérleti iskolák. Kérjük, hogy az Oktatási Miniszté-rium zárja le ezeket a kísérleteket és szélesítse a kétnyelvű oktatás körét, megteremtve annak személyi és tárgyi feltételeit. A meglevő kétnyelvű iskolák között is van olyan, amelyik jobb az átlagnál, de van olyan is, amely messze nem felel meg a korszerű oktatás követelményeinek. Például a pécsi horvát-szerb általános iskola épülete igen rossz állapotban van és olyan szűkek a tantermei, hogy most már évek óta minden szeptemberben 10— 15 tanuló felvételét kénytelenek elutasítani helyhiány miatt. A nemzetiségi gimnáziumokban, illetve gimnáziumi tagozatokban általában jók az anyanyelven való oktatás feltételei, bár a reális követelményrendszerre épülő tankönyvek hiánya, a beiskolázással és a megfelelő szaktanár-utánpótlással összefüggő problémák akadályozzák a gyorsabb fejlődést. Kívánatos és szükséges a nemzetiségi gimnáziumi tagozatok önállóságának növelése, a legégetőbb probléma pedig, különösén a budapesti német nemzetiségi gimnáziumi tagozat esetében, a kollégium biztosítása. A nemzetiségi oktatás minőségi fejlesztése megfelelő számú, jól képzett óvónő, tanító és tanár nélkül elképzelhetetlen. A pedagógusképző intézetek nemzetiségi tanszókei általában meglehetősen kedvezőtlen feltételek között végzik nehéz munkájukat. A jelenlegi pályázati, illetőleg elhelyezkedési rendszer sem kedvez a jobb nemzetiségi pedagógusellátásnak, nem is beszélve arról, hogy még ma is csak elvétve hirdetnek meg állásokat nemzetiségi pedagógusok számára. Így alakult ki az az ellentmondásos helyzet, hogy egyrészt gyakran éppen a pedagógushiányra hivatkozva nem vezeti be a nemzetiségi oktatást, másfelől viszont sok fiatal nemzetiségi pedagógus, ha szeretne, sem tud olyan iskolában elhelyezkedni, ahol a nemzetiségi nyelvet is oktathatná. A nemzetiségi oktatási igények megnyilvánulásában fontos szerepe van annak, hogy