Országgyűlési napló, 1975. II kötet • 1978. március 23. - 1980. március 6.

Ülésnapok - 1975-26

1807 Az Országgyűlés 26. ülése, 1978. október 27-én, pénteken 1808 (Elnök: APRÓ ANTAL — 10.00) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az ülést megnyitom. A napirend szerint folytatjuk az oktatási miniszter beszámolója feletti vitát. Klenovics Imre képviselőtársunk felszólalása következik. KLENOVICS IMRE: Tisztelt Országgyűlés! A miniszteri beszámoló részletesen elemzi közoktatásunk helyzetét és meggyőzően mutatja be azt a fejlődést, amely társadalmi életünknek e fontos területén végbement. A változást magam is számtalan példával tudnám bizonyítani, de az idővel való gazdálkodás miatt ezt nem teszem. Tetszik a beszámolóban az, hogy gazdasági helyzetünktől nem szakítja el a közoktatás fejlődését, azt összefüggésében vizsgálja és értékeli. Bár a beszámolóban nem fogalmazták meg így, mégis kiolvasom belőle, hogy a minisztérium a fejlődés ellenére sincs megelégedve a helyzettel. Ezzel együtt az a véleményem, hogy az oktatásügy munkásai az elmúlt másfél évtizedben eredményesen dolgoztak. Tisztelt Országgyűlés! A miniszteri beszámolóval kapcsolatban azonban van bizonyos hiányérzetem is. Ezt úgy fogalmazhatom meg, hogy napjaink élő, létező, a további fejlődésre is kiható nehézségeket alig említi meg a beszámoló, nem foglalkozik velük elég mélyen, részben megkerüli azokat. Félreértés ne essék, tudom, hogy további előrehaladásunk mindig az elért eredményeken nyugszik. Ennek ellenére jelen helyzetünkben érzékenyebben kell reagálnunk az élet által felvetett problémákra. Megvallom, kissé nyugtalan vagyok, ha közoktatásunk állapotát szemlélem, mindenekelőtt, ha ezt a létesítmény- és a tárgyi feltételek oldaláról vizsgálom. Nem álmodozom, még nem is a szükségletek teljes kielégítésére gondolok, bár ebben a házban, azt hiszem, ez sem lenne nagy baj. Most is a valóság talajáról kívánok kiindulni. Néhány olyan gondot akarok megemlíteni, amelyet súlyosabbnak ítélek meg, és ha nem foglalkozunk velük kellő időben, jelenlegi helyzetünket tovább nehezíti. Az oktató-nevelő munka tárgyi feltételeinek javításáért sokat tettünk, de úgy érzem, hogy ellentmondás feszül az oktatásüggyel szemben támasztott követelmények és a rendelkezésre álló eszközök, feltételek között. Bizonyos szakadékot látok a társadalmi követelmények, valamint az intézmények személyi és tárgyi feltételei között. Tudom, hogy az említett ellentmondásokban a fejlődésünkkel együttjáró elemek is megtalálhatók. De meggyőződésem, hogy az irányítás — gondolok itt a minisztériumra és a tanácsokra is — nem hangolta eléggé össze a követelményeket a feltételek megteremtésével. Azt tapasztalom, hogy az oktatásügyi gazdálkodásban is van mit javítani. Egyrészt fogyatékos a szükségletek kielégítése, másrészt a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközökkel sem gazdálkodnak mindig ésszerűen. A miniszteri beszámoló egyik lényeges gondolata az egyenlőbb feltételek biztosítása. Ügy gondolom, hogy nem egyenlőbb, hanem egyenlő feltételekről kellene beszélni. Ez szerintem nem játék a szavakkal. Az egyenlő feltételek távlati megvalósításáról lemondani nem szabad, még akkor sem, ha ma mérsékeltebb ütemű az előrehaladásunk. Tudom, hogy a különbségek csak hosszabb időszak alatt szüntethetők meg, de az is igaz, hogy egyes területeken gyorsabban, máshol lassabban csökkennek a művelődésbeli különbségek. Ez viszont feltételez jobb irányítást, orientálást és helyzetfelmérésen alapuló előrelátó tervezést. A nehézségeket jól szemlélteti például az óvodai helyzet. A beszámolóhoz csatolt statisztika is mutatja, hogy óriási mértékben nőtt az óvodai helyeknek a száma. De az is kiolvasható belőle, hogy 15 év alatt megkétszereződött az óvodás korú gyermekeknek a száma. Mindenekelőtt a városokban és a nagyobb településeken. A jogos igényeket ma nem tudjuk kielégíteni, és ez feszültség forrásává vált. Mire kellett volna jobban odafigyelni? Például a demográfiai hullám alakulására, amit szerintem későn ismertünk fel; a járulékos beruházások elmaradására. Az élet által túlhaladott normatívák felülvizsgálatára; a beruházási fejlesztési tevékenység gyengeségeire, valamint a különböző átmeneti megoldások lehetőségeire vagy azok elmulasztására. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem lehet mindent a fejlődés szülte ellentmondásokra hárítani. Engem aggaszt például a miniszteri beszámolónak az a megállapítása is, „hogy a gyermeklétszám emelkedése miatt a helyzet némi rosszabbodására számítunk". Ez a megfogalmazás mintha egy kicsit a cselekvőképtelenségünket sugallná. Az a véleményem, hogy az óvodákba és az általános iskolába, ha átmeneti intézkedésekkel is, a szinten tartást minden körülmények között biztosítani kell és meg kell akadályozni hogy a „némi rosszabbodás" ne váljon általánossá. Ezután néhány gondolatot szeretnék elmondani az általános iskolák helyzetéről. A körzeti iskolák folyamatos kiépítésével nőtt a szakrendszerű oktatásban részesülők aránya. Ez így van Somogyban is, bár helyzetünk rosszabb az országos átlagnál. Miért? Azért, mert a színvonal javulását viszonylag alacsony gyermeklétszám mellett értük el. Már most látjuk, hogy a következő évek demográfiaihullám-tetőzése sok korábbi elképzelésünket felboríthatja. Mi akadályozta az ütemesebb fejlesztést? Többek között az, hogy a fejlesztésre fordítható eszközök legnagyobb részét az életveszélyessé vált kastélyiskolák kiváltására kellett fordítani. Most viszont a városokban és a nagyobb településeken a gyermeklétszám emelkedése követeli az újabb és az újabb tantermek építését. Lassan már nem két-, hanem háromműszakos tanításra kell berendezkedni. Ügy érzem, hogy ez a helyzet több megyében is komoly gondot okoz. Az aprófalvas megyékben, így nálunk is, megyei szinten összesítve nagyobb összegű, de valójában elaprózottan jelentkező fejlesztési források képződnek. A központi tervezés nem vette eléggé figyelembe, hogy ezek a források nem, vagy csak kis mértékben vonhatók be a fejlesztésbe és figyelemmel a helyi törekvések-