Országgyűlési napló, 1975. I. kötet • 1975. július 4. - 1977. december 16.

Ülésnapok - 1975-10

671 Az Országgyűlés 10. ülése, munkahelyi betanítás így alapvetően biztosított. Utalva azonban ágazatunknak az előzőekben említett, jelenlegi szociotechnikai rendszerére, indokolttá válna az alapfokú szakmai képzés idejének rövidítése három évről két évre. Ez nagyban segítené a munkaerőgondok megszüntetését is egyes könnyűipari szakmákban, ahol szalagrendszerű tömegtermelés folyik. Itt ugyanis — például a cipőiparban — a termék előállításához a termelés során 40—60 munkaművelet elvégzésének az ismeretére van szükség. Egy-egy szakmunkásnak nem kell a termék előállításához szükséges valamennyi műveletet elvégeznie, de természetesen az egész folyamatot ismernie kell. Két év képzési idő alatt azonban mindezt el tudja sajátítani. így a rövidebb képzési idő hozzájárulna az ilyen „nem divatos" szakmákban a beiskolázási létszám növekedéséhez is. A továbbiakban pedig javaslom még azt, hogy a tényleges viszonyok megváltoztatása miatt a végrehajtási rendelet 47. szakaszának rendelkezése kerüljön felülvizsgálatra. A szakmunkásképzésről szóló 1969. évi VI. törvény végrehajtási rendeletének 47. szakasza lehetőséget ad arra, hogy a szakmunkástanulót a vállalat a képzési idő utolsó fél évében teljesítménybérben foglalkoztassa, és a tényleges teljesítmény után járó bérének 90 százalékát kapja az ösztöndíja helyett. Ez az ösztönző rendszer a B-tagozatos, valamint az 1975-ben bevezetett egységes tagozatú — 3 plusz 3-as rendszerű — képzésben elveszítette azt a jelentőségét, aminek érdekében tulajdonképpen jogszabályba foglalták, vagyis hogy ösztönözzön a szorgalmasabb munkára a tanulóidő utolsó fél évében. Az A-tagozatú képzésben, amikor a III. évfolyamon 5 plusz l-es rendszerben történt az oktatás, lehetősége volt a tanulónak havonta mintegy 20 munkanapot munkában töltenie, amely idő alatt az általa elért teljesítménybér 1200—1400 forint között lehetett, amelynek 90 százaléka lényegesen magasabb volt a közepes rendű, vagy annál jobb tanuló ösztöndíjánál. A jelenlegi B-tagozatos, illetve az egységes tagozat nélküli rendszerben, a három nap gyakorlati foglalkozást figyelembe véve — és az esetleges szabad szombatokat is bekalkulálva — mintegy 10—12 napot tud havonta munkában tölteni a tanuló, ez idő alatt 50—60 forint teljesítménybért számítva, a havi keresetének 90 százaléka nem haladja meg az ösztöndíja összegét, ennélfogva nincs gyakorlati jelentősége a 47. szakasz rendelkezéseinek. Éppen ezért helyes lenne, hogy a 13/1969. december 30-i MUM számú rendelet ezen szabálya, összhangban az 1969. évi VI. törvény szellemével módosításra kerülne oly módon, hogy a jelenlegi ösztöndíj folyósítása mellett a harmadéves tanuló a nagyüzemi gyakorlata során elért munkabérének 90 százalékát prémium formájában kapja meg abban az esetben, ha teljesítménye eléri, vagy meghaladja az adott munkára előírt teljesítménykövetelmény 50 százalékát. Ebben az esetben fokozottabban érvényesülne a munkavégzésben a 1976. június 25-én, pénteken 672 szakmunkástanuló közvetlen érdekeltsége, nemcsak a munkafegyelem betartása terén, hanem a munkavégzés mennyiségi és minőségi elvárásai tekintetében is. Mindez nem róna különösebb terheket a vállalatokra, sőt fegyelmezettebb bérgazdálkodást eredményezne. Ugyancsak módosításra szorulna a szakközépiskolások nyári termelési gyakorlatára vonatkozó 152/1962-es művelődésügyi miniszteri utasítás III. fejezetének 26/a pontja, amely a szakközépiskolai tanulók .órabérjuttatását szabályozza a gyakorlati időre. E szerint: az I. évfolyamon 1,50 forintos órabérrel 262 forint havibért, a II. évfolyamon 2,00 forintos órabérrel 350 forintos havibért, és a III. évfolyamon 2,40 forintos órabérrel 420 forintos havibért kaphat a tanuló. Mivel ez a bérmegállapítás már több, mint 13 éves, indokolt lenne rendezése a munkára való hatékonyabb ösztönzés érdekében is. A miniszter elvtárs beszámolójával egyetértve, kérném megvizsgálni, hogy az általam javasolt változtatások megvalósíthatók-e. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.) ELNÖK: Felszólalásra következik Csapó Jánosné képviselőtársunk. CSAPÓ JÁNOSNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Munkaerő-gazdálkodásunkról és a szakmunkásképzésről szóló vitában úgy érzem, nemcsak az utolsó hozzászólónak lesz problémája, hanem már nekem is van, hiszen olyan alapos és részletes hozzászólásokat hallottunk, ami óhatatlanul felveti azt, hogy vajon ugyanazt, ugyanarról elmondjam-e. így Karakas miniszter elvtárs beszámolóját külön méltatni nem akarom, azt elfogadom és az a kérésem, hogy következetesen munkálkodva szerezzen érvényt valóban a központi utasításoknak. Ne törődjön azzal, hogy az élet reagálása sok esetben merev, negatív, a cél, az előremenetel érdekében követeljék meg azt, ami kell. Szólnom kell viszont a másik témáról, a szakmunkásképzésről, a szakmunkás-utánpótlásról, nem azért, mert pedagógus vagyok — mert nem vagyok az —, üzemben dolgozó aszszony vagyok, aki az üzem területén a három műszaktól kezdve a ranglétrán való emelkedést végigjárva egy csomó tapasztalatot gyűjtöttem és nagyon sok fiatallal dolgoztam és remélem, hogy fogok is dolgozni. Mint a beszámolóban is hallottuk, a szakmunkásképzésbe az V. ötéves terv folyamán az általános iskolát végzetteknek az 50 százalékát kell bevonni. Kovács képviselőtársam, de másik képviselőtársam is szólt erről az arányról, illetve erről a számról, amelyet én csak megerősíteni, sőt talán egy kicsit tovább erősíteni szeretnék, mert a most képzett szakmunkások nem is az V. ötéves tervhez lesznek szükségesek, hanem a VI.-, meg a VII-hez, ahol a mi iparunk, mezőgazdaságunk, de a szolgáltatás is lényegesen magasabb színvonalon lesz, mint jelenleg van. És akkor már nemcsak a minő-