Országgyűlési napló, 1971. II. kötet • 1973. március 21. - 1975. április 11.

Ülésnapok - 1971-25

1845 Az Országgyűlés 25. ülése, gedélyt a házasságkötésre. A szülők és a gyermekek érzelmi kapcsolatának, ia nevelésnek és ráhatásnak ebben az értelemben is meghatározó szerepe van. Nemcsak jogi kérdés tehát, sőt elsősorban nem az, hogy a fiatalok milyen korban kötnek házasságot. Magától értetődő, hogy egy-egy kérdés eldöntésénél nagyon sok körülmény vizsgálatára, összevetésére lesz szükség. Mi is mérlegre tettük az érintett korosztályok biológiai érettségének számbavétele mellett a társadalmi tényezőket, a fiatalok tudatának, értelmeinek, felelősségvállalásának minden oldalát. Ügy gondolom, senki nem gyanúsítja a kormányt egyoldalúsággal, vagy azzal, hogy nem a megfontolt és felelős házasságkötések híve. De azt is meg kell érteni, hogy nem kívánjuk a házasságon kívüli együttélés szaporítását, de a házasságon kívül született gyermekek számának növekedését sem. Az utóbbinál nem a politikai vagy jogi oldalról beszélek, hiszen ebben a tekintetben a mi rendszerünk igazán haladó és szocialista intézkedéseket hozott. A kérdés társadalmi oldalát nézve: a begyökeresedett és maradi nézeteket nem tudtuk még legyőzni — azok nagyon szívósak még. Egy-egy jogszabály megalkotásánál arra is nagyon kell ügyelnünk, hogy az csak akkor tölti be szerepét, ha nem megy el mellette az élet. Az eddig elmondottak — úgy gondolom — választ adnak azoknak is, akik a házasságkötés felső korhatárának szigorítását ajánlották, és különösen a fiúknál a betöltött 21. életévhez, vagy legalább is a katonai szolgálat letöltéséhez kívánták azt kötni. A kormány úgy véli, hogy a javasolt korhatárt túlhaladott állampolgárok már kellően érettek, hogy külön engedély nélkül is felelősen, meggondoltan alapíthassanak családot. 2. A társadalom érdekeivel összhangban álló családi kapcsolatok erősítése, a családtagok egymás iránti felelőssége, a női egyenjogúság további kiteljesedése érdekében à törvényjavaslat a következő rendelkezéseket tartalmazza: A házasságban élő -magyar nők névviselése egyedülálló Európában. A ,,-né" toldatos névre gondolok. Ez szorosan kapcsolódik a családi és utónév sajátosan magyar sorrendjéhez. Ez a mi hagyományainknak megfelel, ezen most sem kívánunk változtatni. Amilyen különös lehet ez a helyzet a külföldiek szemében, olyan különös a mi szemünkben a külföldiek névviselése. A jelenlegi rendelkezések is több lehetőséget adnak az asszonyoknak, hogy a házasságban milyen nevet viseljenek. A mostani névviselési formákat a javaslat újabb lehetőséggel bővíti. Megengedi a menyasszonynak azt is, hogy férje családi nevéhez a saját utónevét kapcsolja hozzá. Ha pedig a házasság megszűnik, a nő tovább viselheti azt a nevet, amelyet a házasságkötéskor választott. Azt a jogát is biztosítja a törvény, hogy másként válasszon. Megszorításokat a javaslat csak annyiban tartalmaz, hogy ha a nő másként választ, azt hivatalosan be kell jelentenie az anyakönyvvezetőnél. Az pedig az eddigi gyakorlat jogi szabályozását jelenti,, hogy ha a házasságban nem viselte férje nevét a ,,-né" toldással, azt a házasság megszűnése után sem veheti fel. Vitára adott alkalmat a női névviselésnél, hogy mi történjék a házasság felbontása után, 1974. április 24-én, szerdán 1846 ha a volt feleség érdemtelenné válna a volt férje nevének viselésére. Az eddigi szabályozáshoz képest a törvényjavaslat lényegesen szűkebben, ' egy esetre tartja fenn a volt férj jogát, hogy bírósági úton kérhesse a volt feleség névhasználatának eltiltását. Ez az eset, ba a feleséget szándékos bűncselekmény miatt jogerősen szabadságvesztésre ítélik. A házastársi vagyonközösség alapvető szabályozásán a törvényjavaslat nem változtat. A gyakorlati élet által felvetett kérdésekkel azonban szembe keli néznünk, és a témát a jelenlegi társadalmi viszonyoknak megfelelően kell rendezni. Ezek közül kiemelem a következőket: Ismeretes, hogy a jogszabályaink a házassági vagyonközösségben elismerik a házasfelek külön vagyonát is. A gyakorlati tapasztalatok vezettek bennünket azonban annak felismerésére, hogy egyes vagyontárgyaknál a különvagyoni jelleg elismerésének időbeni határt szabjunk. Ezért javasoljuk elfogadni, hogy a különvagyonhoz tartozó olyan tárgyak, amelyek a mindennapi közös életvitelhez szükségesek vagy a házasságban szokásos mértékű berendezési tárgyak helyébe lépnek, 15 évi házasság után közös vagyonná váljanak. Az új szabályozásnak a házasság esetleges felbontása utáni vagyoni vitákban lehet jelentősége, ismerve az élvált házasfelek egyrészénél tapasztalható, egy-egy tányéron vagy fakanálon is vitatkozó kicsinyességet. Nem a vagyonközösséget érintő kérdés, de itt említem meg a javaslat azon rendelkezését, amely a házastársi tartási kötelezettséget egy vonatkozásban új módon szabályozza. Eszerint, ha a volt házastárs tartásra szorul, korábbi házastársától a házasság felbontását követő öt év elteltével csak különös méltánylást érdemlő esetben követelhet tartást. Ügy véljük, hogy ez a megoldás igazságos, mert különös volna olyan házastárstól utólag — mondjuk 20—25 vagy több esztendő elteltével — tartást követelni, akivel egyébként reges régen megszakadt minden kapcsolat. A törvényjavaslat a jelenlegi rendelkezésekhez viszonyítva változást hoz az emberi és társadalmi rendeltetést be nem töltött házasságok felbontása tekintetében. A szabályozás alapvetően az elmúlt évtized alatt kialakult bírói gyakorlatot emeli törvényerőre. Ennek lényege, hogy megengedi a házasságnak a házasfelek egybehangzó akaratnyilvánítása alapján történő felbontását egyszerűsített módon, ha a bíróság úgy látja, hogy a felek azt véglegesen elhatározták, és a házasságuk teljesen és helyrehozhatatlanul megbomlott. További feltételként pedig azt írja elő, hogy a válni akaróknak befolyástól mentesen meg kell állapodniuk a közös gyermek elhelyezésében, tartásában, láthatásában, a lakásjogi helyzetük rendezésében és az esetleges házastársi tartásiban. A javasolt rendezési elv abból indul ki, hogy bár a házasságot egy életre szóló közös és szilárd köteléknek fogjuk fel, mindig lesznek olyan házasságok, amelyek nem tarthatók fenn. A bontóperes eljárás során nem szabad arra kényszeríteni a feléket, ha a válási szándékuk egyébként közös és végleges, hogy a családi élet legintimebb dolgait a bíróság előtt kénytelenek legye-