Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-16

1211 Az Országgyűlés 16. ülése, 1972. december 14-én, csütörtökön 1212 lizmus kizsákmányoláson alapuló magángazdálkodás nélkül, úgy nem lehet szocializmus sem közösségi tulajdonon alapuló tervgazdálkodás nélkül. E nagy igazság körébe tartozik a tisztelt Ház asztalán fekvő törvényjavaslat, jóllehet az nem a tervgazdálkodás egészéről szól. A tervgazdálkodás ugyanis magában foglalja a szabályozás, valamint a szervezés folyamatát, azok országos és helyi, intézményi rendszerét is. De még csak nem is általában a gazdasági tervezésről szól az előterjesztés. Hiszen ebbe a fogalomkörbe a vállalati, a szövetkezeti, a tanácsi tervezés és a különféle intézményekben folyó költségvetési tervezés is beletartozik. Párdi Imre elvtárs, aki a kérdést oly sokoldalúan exponálta, a Minisztertanács nevében csupán a népgazdasági tervezés rendjének és szerepének törvényi szabályozására tett indítványt. Ez azonban mit sem von le értékéből, inkább kiemeli jelentőségét. Mert ha megtanultuk is, hogy nem szabad a terveket fetisizálni, szerepüket eltúlozni, azt is jól tudjuk, hogy előrelátáson alapuló döntések híján nincs szó valódi tervről, és terv nélkül nem lehet sem hatékony, sem arányos a fejlődés. Gazdasági rendszerünknek tehát egyik legsajátosabb, szocialista ismérve a népgazdasági tervezés és a rá támaszkodó központi irányítás. A törvényjavaslat éppen e jelentősége folytán rögzíti helyesen, a népgazdasági tervezésnek a tervgazdálkodás más elemeivel való kapcsolatát is. Meggyőződésem, hogy valamennyi képviselőtársam egyetért azzal a szándékkal, amely a párt törvénykezdeményező Központi Bizottságát vezérelte, és egyetért az előterjesztés tartalmi mondanivalójával. Hiszen elég, ha akár saját közvetlen tapasztalataikra gondolnak, akár arra, hogy milyen hatalmas szerepet játszottak a népgazdasági tervek fél évszázadon át a Szovjetunió, negyedszázadon át pedig az európai szocialista országok, köztük hazánk társadalmi, gazdasági történetében. Egyetértésüket jelzik többek között az Országgyűlés érdekelt bizottságaiban lefolyt viták is. Az önök előtt fekvő jelentésből kitűnik, hogy az ipari bizottság, a mezőgazdasági bizottság, a jogi, igazgatási és igazságügyi bizottság, és természetesen a terv- és költségvetési bizottság tárgyalta meg a törvénytervezetet, s mindegyik az elfogadás mellett szállt síkra. Ügyszintén ellenőrizhetik a jelentésből, hogy az öt módosító javaslat között egy sincs, amely el kívánna térni az előterjesztés szövegének értelmétől. Szokáshoz híven elmondom, hogy Gonda György, Molnár Frigyes és Bognár József képviselőtársaimmal tettük ezeket a javaslatokat, és azok mind arra irányulnak, hogy logikailag még pontosabban, fogalmilag még teljesebben fejezzék ki az eredeti gondolatot, illetve a területi egyeztetésnek és a tervezői együttműködésnek még nagyobb nyomatékot adjanak. Tisztelt Országgyűlés! A törvényjavaslat indokolása érthetően csak sommásan szol arról, miért vált lehetővé és szükségessé a népgazdasági tervezés törvényi szintű szabályozása. Mivel máris szárnyra keltek bizonyos találgatások, hadd időzzem el kissé a kérdésnél. Van olyan nézet, miszerint ez a kérdés formai, hogy úgy mondjam deklaratív jelentőségű, egyfajta tiszteletadás a 25 évvel ezelőtt megindult magyar tervgazdálkodás eseménye, történelmi missziója előtt. Annyi persze feltétlenül igaz ebből, hogy a törvényjavaslat megalkotásához kellett a sok tanulság, amire negyedszázad alatt, benne a legutóbbi szakaszban szert tettünk akár a tervezés nemzetközi érvényű elveinek elsajátításában, akár azoknak a mi sajátos nemzeti, történelmi viszonyainkra való alkalmazásában. A kezdeményezést mégsem tekinthetjük a jubileum ünnepi ihletének. Inkább higgadt államvezetési megfontolás termékének. Van azután egy másik, beállítás is, és ez több nyugati-kommentátor verziója. Eszerint a törvényjavaslat valamiféle kényszerhelyzet szüleménye. Ügy próbálják feltüntetni, mintha nálunk az utóbbi időben megrendült volna a hit a tervszerűség eszméjében, és most törvényhozással akarnók visszaállítani a népgazdasági terv és a központi irányítás tekintélyét. Kijelenthetjük, hogy ha a Duna—Tisza táján az utóbbi időben egyáltalán megrendült valami, az nem egyéb, mint az a téveszme, hogy egy anakronisztikus piaci gazdaság kedvéért letérünk a modern szocialista tervgazdálkodás, a szocialista nemzetközi együttműködés útjáról. És ha egyáltalán valaminek gyengült a hatóereje, az nem a tervszerűségé, hanem annak szöges ellentétéé, a spontaneitásé, magyarul az ösztönösségé. Megjegyezném, hogy a spontaneitást, az. ösztönösséget a gazdasági életben nem szabad összekeverni az automatizmusok fogalmával. Ami spontán, az feltétlenül együtt jár az automatizmusokkal. De nem feltétlenül spontán az, ami automatizmus hatására következik be. Ha ugyanis az automatizmus tudatos irányítás, tudományos szóval vezérlés alatt áll, a folyamat tervszerűbb lehet, mintha annak minden mozzanatát előírták volna. Sőt arra is rá kell mutatnom — és van erre is tapasztalat —, hogy ilyen esetben a terv maga is okozhat káros, spontán jelenségeket, aránytalanságokat. Mikor lehet az? Ha túl laza, vagy lényeges összefüggésekre irreális előirányzatokat tartalmaz és azokat akarják rávinni az életre. Nos, többek között éppen ennek a hiánya vezetett oda, hogy minden gond, nehézség és fogyatékosság dacára soha azelőtt nem volt hazánkban nagyobb és reálisabb tekintélye a népgazdasági tervezésnek, mint manapság. Minek köszönhető ez? Mindenekelőtt annak, hogy immár több mint másfél évtizede cikcakkok, drámai fordulatok nélkül fejlődünk. Annak, hogy társadalmi újratermelésünk — benne a személyes fogyasztásé — különösen az utóbbi években viszonylag egyenletesen bővült, mégpedig nagyjából a tervekben meghatározott fő irányok és szerkezeti változások szerint. Köszönhető másfelől annak is, hogy a legfelsőbb politikai és állami vezetés szigorúan veszi az ötéves tervtörvényt. Gondoljunk csak a jelen ülésszakon is elismerést aratott határozottságra, amelyet kormányunk tanúsít a felhalmozás ará-