Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-15

1187 Az Országgyűlés 15. ülése, 1972. december 13-án, szerdán 1188 janak. Elszomorít, ha kilépek az országból, hogy milyen sok helyen gondoltak erre. Az osztrákok meg tudták csinálni. A nyáron mentem végig Ausztrián, csupa gyönyörű, régi szénaszárító pajták motívumaiból fogant villák sorát lát­tam, nem anakronisztikus nosztalgiákat. Gyö­nyörűek, és építészetileg is nagyon szépek. Épp így Jugoszláviában is ellágyul a szívem, ha lá­tom azokat az apácacserepes, mégis modern há­zakat, tehát ott sem az egészségtelen, roman­tikus viskókra gondolok. . Mindenütt felismerte a nép, hogy ez olyan szellemi kincse, amitől tulajdonképpen nem sza­bad elszakadnia, és azt hiszem, valami megmoz­dult bennünk is, mert talán a skanzeneket is részben ezért csináljuk. Persze ez is nagyon lé­nyeges dolog, de a skanzen egy szabadtéri mú­zeum, azok az objektumok, amiket eredeti he­lyéről elmozdítunk, múzeumi műtárgyakká vál­nak, tehát a hidas, a hombár és a kontyos ház Szentedrén műtárgy és a műtárgy nem ház, ha­nem múzeumi tárgy. Ott volt ház, ahol hagytuk tönkremenni. Az a javaslatom — mivel a magyar paraszt, a magyar falu, és mindenki még mindig megfogható egy kicsikét a pénzzel — nem lehet­séges-e, hogy tizenöt évi adókedvezmény helyett, húsz-huszonöt évi adómentességet kapna az a valaki, aki egy ilyen gondolatban fogant épüle­tet próbál építeni, vagy tesz valamit, hogy egy ilyen ház vagy falurészlet megmaradjon, és ne tűnjön el. Még egy nagyon fájdalmas dolog, amiről szól­nom kell, tulajdonképpen talán interpellációkba tartozna, de mivel pénzzel ez is összefügg, itt te­szem szóvá, megközelítőleg sem jelentőségéhez mérten. Hogy igazodik el akár az előbbi, akár más esztétikai dolgokban a társadalom legszéle­sebb rétege. A művészet létünknek, a körülöt­tünk levő világnak képi, szellemi vetülete, az önkifejezésnek a csodája. Amin — és ez a szo­morú benne — mindenki átment, aki itt ül. Min­denki részese volt, mert mindenki átment az önkifejezés, a teremtés első boldogságán, mert mindenki rajzolt. Vagy a porba, vagy a papírra, ezek a rajzok az akkori szellemi képének a vetü­letei voltak. Ezeket a képleteket vissza tudta olvasni, tele volt asszociációval, absztrakt gon­dolattal— most nem pejorative értem az abszt­raktot, vigyázni akarok e kifejezéssel. — Vala­hol négyéves kortól kezdtük el nagyon tervsze­rűen kiirtani belőlünk. Gátlásrendszerekkel vet­tük körül magunkat, és most nemrégiben elju­tottunk oda, hogy a középiskolákban fakultatív­vá tettük a rajzot. Ez a kérdés netm, szeretem a rajzot, vagy nem szeretem a rajzot kérdése, nem szeretem a képet, vagy nem szeretem kérdése, ez a szellemi teljesség tartozéka. Ezt nem szabad hagyni. Lehet, hogy ennek is van pénzügyi ve­tülete, lehet, hogy kevés a rajzterem, de ha ko­misz akarok lenni, akkor azt kell mondanom, hogy még jó padok sincsenek mindenütt, nem lehet bennük ülni sem rendesen, nemhogy raj­zolni. Természetesen nem ilyen naiv dologban látom az okot. Sokkal súlyosabb szemlélet van mögötte, visszahatása beláthatatlan. Nagyon ké­rem az igen tisztelt Országgyűlést, hogy azokon a szerveken keresztül, akiken ez múlik, vizsgál­tassa meg, és nagyon sürgősen revideáltassa. Szépvölgyi elvtársnak szeretnék még egy dolgot elmondani, mások felé is ugyan, hisz nem­csak az ő asztala, mindnyájunk felé. Elöljáróban hadd mondjak el még egy adatot, nem valami sznobizás ez, és nem sznobok voltak, akikről szó van. Százötezer ember látogatta meg a Chagall­kiállítást, ennek körülbelül a fele diák volt, aki­ket nem úgy vezettek oda, maguktól mentek. Ar­ra utalok, hogy a kortársművészet, a jelenkor művészete iránt óriási érdeklődés van. Volt egy szerény, kicsi, félig elavult, de mégis jól használ­ható Nemzeti Szalonunk, egy reggel arra ébred­tünk, hogy a dömperek már háromnegyed részét letúrták, tulajdonképpen — ne haragudjon — úgy érzem, hogy a főváros tartozik ezzel önma­gának és a nemzetnek — ha nem nagyon pateti­kus ez a fogalom. Kell ezzel valamit csinálni. Azt hiszem, ez olyan feladat, amelyre igenis a kulturális alapnak, vagy azoknak, akiknek a gazdasági körébe tartozik — a pénzét igénybe lehet, és igénybe kell venni. Végül, és máris a végén vagyok, még két mondatot. Több lesz. (Derültség.) Az ipari re­konstrukció folytán úgy hiszem végzetes hiba történt. Tudniillik ebből az óriási, nagy jelentő­ségű, tényleg kilométerkövet jelentő tényből a nemzet gazdasági, szellemi életéből kimaradt az iparesztétikának a kérdése. Én ebben a kérdés­ben nem vagyok annyira járatos, mint azok a barátaim, akikkel egy szövetségben ülök. Ami­kor meghallották, hogy felszólalok, azt mondták, hogy mondjam el Faluvégi elvtársnak, hogy egy­két év múlva milliárdos tételekben fog ez visz­szaütni. Úgyhogy erre oda kellene figyelni. Nem akarom — és nagyon kérem, ne bántódjon meg, nem valami olcsó kihasználása, expozéja kis lap­szuszának, ahol a csomagolástechnikáról, a gyö­nyörűen csomagolt áruról beszélt. Természete­sen nagyon jelentős kérdés ez, de én annyiszor vettem gyönyörűen becsomagolt mirelité málnát, amiben lottyadt lé volt. Egyszóval szép árunak kell lenni, szép csomagolásban. Tehát nem a szép csomagolás ellen beszélek, hanem a szép csoma­golás mellett szép áruról. Minden szomszédos országban, a demokrati­kus országokat említem elsősorban, mert ott is van Iparesztétikai Intézet. Ez is tulajdonképpen egy olyan sztereotip vágy, amelyik mindig min­den egyes alkalomkor jelentős fórumokon szóba kerül. Mindenki tudja, hogy ez kell, és valahol mégis elsikkad. Ugyanígy másik nem kisebb fe­szítő, gond a lakáskulturális program végrehajtá­sánál jelentkezik. Épültek óriási erőfeszítéssel, óriási áldozatok árán lakásaink ezrei, százezrei, és tulajdonképpen ennek az ipari tervező eszté­tikai, belsőesztétikai tervező része, bútortervező része tulajdonképpen nem megoldott. Végére értem mondandómnak, még egyszer elnézését kérem a mélyen tisztelt Országgyűlés­nek. Azt hiszem, talán nem ártott néhány szót szólni ezekről a gondokról, mert higgyék el, nincs nemzet sokszínű, differenciáltan összetett szellemi élet nélkül, az egysíkú szellemi élet nem teremt soha művelődési kört, művelődési kör csak a sokszínű és összetett szellemi létben tud tenyészni. Nagyon szépen köszönöm a figyel­müket. (Taps.)

Next

/
Thumbnails
Contents