Országgyűlési napló, 1971. I. kötet • 1971. május 12. - 1972. december 14.

Ülésnapok - 1971-6

443 Az Országgyűlés 6\ ülése, 1971. december 20-án, hétfőn 444 di felhasználásra, együttesen e két évben többet fordítottunk, mint a megtermelt nemzeti jövedelem. Ebből eredően jelentkezik az állami költségvetés hiánya, emellett számos tanácsnál és vállalatnál a tervek és a fejlesztési források közötti feszültség. A hiányt a külkereskedelmi mérleg behozatali többlete fedezi, fedezetlen hiány tehát nincs, de tudjuk, hogy a behozatali többlet nem lehet állandó forrásunk, azt mielőbb fel kell számolni. Az egyensúlyi probléma útvesztővé válna, ha nem tisztáznánk világosan a természetét és a lényegét. Ha tisztázzuk, és egyetértésre jutunk, akkor viszont a mi eszközrendszerünkkel jól megoldható. A tisztázás érdekében fel kell tennünk a kérdést, hogy élhetünk-e úgy, ahogy élünk, termelünk e annyit, amennyi a mai életszínvonalhoz kell. Erre igenlő lehet a válaszunk. A nemzeti jólét szintje összhangban van a nemzeti termelés szintjével. A fogyasztás lényegében tervszerűen, a termeléssel arányosan nő, időnként a fogyasztási szerkezet gyors változása miatt a termelési szerkezet módosítása okoz nehézséget. Mi vezetett akkor az egyensúlyi problémához? Mint azt Faluvégi elvtárs és Párdi elvtárs is aláhúzta, az, hogy a felhalmozás, azon belül pedig a beruházások terven felüli növekedése ez a meghatározó ok. Ez az 5 éves tervhez viszonyítva, évi 8—10 milliárd forinttal megemeli az állami költségvetést, 3-—4 milliárd forinttal a vállalatok kiadásait és jelentős importnövelő tényező. De fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért ismétlődik egy-egy évtizedben kétszer is a felhalmozás túlfutásának a veszélye. Azért, mert a termelés hatékonysága és a társadalom összjövedelme nő ugyan, de nem eléggé ahhoz, hogy úgy gyorsítsuk műszaki fejlődésünket, oly széles körben korszerűsítsük a technikát, ahogy a társadalmi igény jelentkezik, és ahogyan szeretnénk. A fejlődési igény és a hatékonyság javulása közötti ellentmondás vezet az időnkénti feszültséghez. Alapjában nem kevés a mi terv szerinti felhalmozásunk, a nemzeti jövedelemnek a 25 százaléka, de mégis kevés arra, hogy a jelentős állami kötelezettségeken felül még fedezetet biztosítson ahhoz a hatalmas korszerűsítési lázhoz, amely az Utóbbi években kifejlődött. Be kell látnunk, hogy amilyen ütemben a jövedelmezőség nő, csak abban az ütemben korszerűsíthetjük a technikát. Pártunk Központi Bizottsága helyzetünket elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a mostani egyensúlyhiányt nem lehet egyszerűen központi vagy helyi hibákra, de csupán hazai okokra sem visszavezetni. Van ennek pozitív oka is, ami egyenesen szocialista alapállásunkból következik, mégpedig az, hogy 1970-ben az árvíz, a belvíz és az aszály miatti népgazdasági jövedelemkiesés ellenére, a védekezés és a gyors helyreállítás jelentős többletterheinek ellenére, az életszínvonal-emelés folytatása és a fejlesztés folyamatossága érdekében hoztunk gazdaságpolitikai döntéseket. Vannak, akik erről már meg is feledkeztek, de hát a következmények még hatnak. De van egy másik ok is, ami már hiba. A központi tervezés és a végrehajtás későn érzékelte a felhalmozás túlfutásának veszélyét, a tárcák egy része lebecsülte a veszélyt, nehezen jön létre a közös összefogás az egyensúly megteremtése érdekében. A minisztériumok és a bankszervek nem figyeltek fel időben annak veszélyére, hogy jó néhány vállalat, szövetkezet túlköltekezik, túllépi fejlesztési alapját. Végül van egy harmadik, rajtunk kívülálló ok is, az, hogy a tőkés világpiac ez időben számunkra kedvezőtlenül változott. A külkereskedelem cserearánya, amely a korábbi években javult, ez időben romlott és ez szűkíti anyagi alapunkat. Lesz idő, amikor ismét javulni fog, ebben biztosak lehetünk. A három ok nem egyenlő mértékben hat, de együtt jelentkezik. Megoldhatjuk-e a népgazdaság mai egyensúlyi problémáit? Erre minden eszközünk adott és helyzetünk is lehetővé teszi. Az 1972. évi terv és az állami költségvetés fontos lépést jelent ebben az irányban. Ami viszont a korszerűsítés, a technikai forradalom növekvő eszközszükséglete és a jövedelmezőség teremtette eszközforrások között újra és újra felmerülő feszültséget illeti, azt — elvtársak — hosszabb távon a hatékonyság gyorsabb növelésével és a KGST-integráció kibontakozásával oldhatjuk majd meg. Egyelőre ilyen feszültségek mellett kell képesnek lennünk tervszerűen gazdálkodni, fejlődni, a dolgozók jólétét növelni most és a következő években. Ha sommázva értékeljük mai gazdasági helyzetünket, az eredmények és a problémák mérlege kedvező és további bizakodásra ad okot. Ha sokat beszélünk és írunk a problémákról, ez azt mutatja, hogy a szocializmus építése nem konfliktusmentes folyamat, bizony, nem sok hasonlóságot mutat sem Owen „Harmóniájához", sem Fourier „Falanszteréhez". A problémák rendszeres vitatása azt is mutatja, hogy a valóságot nem rózsaszín szemüveggel nézzük: pártunk 1957-ben mindörökre eldobta a valóság megszépítésének ezt az eszközét. De az is jó lenne, ha senki sem tenne fel fekete szemüveget à valóság megítéléséhez, mert azon keresztül csak szürkeséget és fekete árnvakat lát, vagy éppen láttat másokkal. Ez pedig nem így van a valóságban, az ilyesfajta látásmóddal nem azonosulhatunk. Jó valóságismeretre szeretnénk ezután is építeni társadalmi programjainkat. Tisztelt elvtársak! Amikor a költségvetési előiránvzat különböző tételeit vitatjuk, esetleg módosítjuk, véleménvünket nyilvánítanunk kell arról a gazdaságpolitikáról, amely az előirányzatok kimunkálásához a rendező elvet szolgáltatja. A terv és a költségvetés alapvetően négy kérdés megválaszolására, négy gazdaságpolitikai döntésre épül. Az első kérdés az, ami választ kíván, hogy az egvensűlyproblémát fokozatosan, a folyamatos fejlődés keretében kívánjuk-e megoldani.