Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-23

1817 Az Országgyűlés 23. ülése, nem egyformán valósították meg. Az előkészítés során felmerült aggodalmak — kiszolgáltatottság, munkanélküliség, áruhiány, tervszerűtlenség — a múlt év során fokozatosan eloszlottak. Sajnos, mindezeket a megállapításokat nem mondhatjuk el az 1969. év első negyedévére. Konkrét tények mutatják, hogy a kiszolgáltatottság és a munkanélküliség vonatkozásában eddig sem voltak, és minden remény megvan arra, hogy a jövőben sem lesznek problémák. Nem így áll a helyzet azonban az áruhiány és a tervszerűség kérdésében. E vonatkozásban azt kell mondani, hogy visszatérő problémák vannak, és minden valószínűség szerint erre vezethető vissza a kiadott tájékoztatóban szereplő azon megállapítás, hogy a könnyűiparban a termelés az átlagosnál lassabban emelkedik. Amennyiben meg lehetne szüntetni az áruhiányt és az ezzel összefüggő tervszerűtlenséget, nem kellene azt a megállapítást tenni, hogy a könynyűiparban a termelés az átlagosnál lassabban emelkedik. Ugyanis azok a megismétlődő hibák fordulnak elő, hogy az év egyes hónapjaiban, főként első negyedévében — megrendelés hiányában '•— nem folyik megfelelő ütemes munka. Ezekben az időkben a termelés sokkal nagyobb is lehetne. Ezek a hibák később kétszeresen is visszaütnek. Egyrészt ezekben az időszakokban nincs kihasználva kellőképpen a munkaidő, majd később túlzott túlórát kell igénybevenni, Tudjuk, hogy ezek a problémák nagyban összefüggnek a külföldi megrendelésekkel, de ami érthetetlen a dolgozók körében, az az, hogy kéthárom hónapos úgynevezett pangás után egyszerre szinte tömegével jönnek a megrendelések. Amennyiben sikerülne ezen változtatni, feltétlenül egyenletesebben emelkedne a termelés. Ez azonban a nehézségeknek csak egyik oldala, amit feltétlenül a vállalatoknak kell megoldaniuk. A másik az már nehezebb, s ez a Pamutnyomó Ipari Vállalaton belül az elavult géppark, amit a vállalat saját erejéből jelenleg nem is tud megoldani. Ahhoz, hogy a világpiacon versenyképesek legyünk, feltétlen megfelelő és korszerű gépek beállítására lenne szükség. Ha figyelembe vesszük, hogy a Pamutnyomó Ipari Vállalat európai színvonalban is az egyik legnagyobb textilüzem, amelynek 25 000 dolgozója van, feltétlen figyelmet érdemel, különösen, ha számításba vesszük, hogy igen jelentős az export termelése is. Az említett nehézségek ellenére is a Pamutnyomó Ipari Vállalat a kitűzött feladatokat — ami az eredményt illeti — teljesítette. Az elért 253 millió forintos eredmény, ami 12 nap nyereséget jelent, megfelel a várakozásnak, különösen akkor, ha még figyelembe vesszük a már említett nehézségeken túl a krónikus munkaerőhiányt, a belföldi textilpiacon mutatkozó kereslet nagymérvű csökkenését, a külkereskedelmi partnerekkel folytatott vitát, a diszpozíciós nehézségeket, a belső és a külföldi piacon vevőink részéről előállott fizetési késedelmet, ami mind-mind nehezítette az elénk kitűzött feladatok végrehajtását. Mindezen okok ellenére — amit már említettem is — eredményeink megfeleltek az elképzeléseknek. 1969. július 2-án, szerdán 1818 Felszólalásom második részében egy kicsit kényesebb kérdéssel szeretnék foglalkozni: mégpedig a nyereségrészesedés jelenlegi rendszerével. Meggyőződésem, hogy az ezzel kapcsolatban dolgozóink körében kialakult viták, különböző véleménynyilvánítások valamennyi képviselőtársam és a kormány előtt is ismeretesek. Hogy erről mégis szólok, ezt azért teszem, mert a választókörzetemben levő üzemek dolgozói, főként a fizikai munkások, erre nagyon felhívták a figyelmemet. A Pamutnyomó Ipari Vállalatnál is a legvitatottabb kérdés a nyereségrészesedési alap elosztásának rendszere volt. A differenciált ösztönzéssel, a jó munka fokozottabb megbecsülésével elvileg mindenki egyetért. A kategorizálásról kialakult véleményt, a harmadik kategóriába tartozó dolgozók nagy többségénél úgy lehetne összefoglalni, hogy abban nem munkakörök és munkavégzés különbségét, hanem az emberek megkülönböztetését látták. Az 1968. évi nyereségrészesedés kiosztásakor ezek a vélemények olykor éles formában is kifejezésre jutottak. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy a differenciált ösztönzés gyakorlati megvalósítását — ezen belül elsősorban a részesedési alap elosztásának módját — nem sikerült politikailag megértetni és elfogadtatni. Az elmondottakból kiindulva feltétlen szükségesnek látszik a jelenlegi nyereségelosztási rendszer felülvizsgálata, ^módosítása és esetleg megváltoztatása. A több éves tapasztalat azt mutatja, hogy a Pamutnyomó Ipari Vállalatnál — azt hiszem így van ez másutt is — igen nagy a munkaerő-vándorlás. Ez nemcsak az amúgyis meglevő munkaerőhiányt növeli, de kihat a termelésre is. , Azt hiszem nem képezheti vita tárgyát, hogy egy több éve egy munkahelyen dolgozó tevékenysége eredményesebb, mint egy kezdő munkásé. Ebből kiindulva helyes lenne központilag is olyan intézkedést hozni, amely érdekeltté tenné a dolgozót, hogy minél tovább egy helyen dolgozzon. Pillanatnyilag nem tudom megoldható-e, de e szempontot is figyelembe lehetne venni a nyereség elosztásánál. Az a dolgozó, aki minden különösebb indok nélkül egyik évről, sőt hónapról a másikra vándorol, munkahelyet változtat, az számoljon azzal, hogy az év végi nyereségrészesedésnél esetleg hátrányos helyzetbe kerül. A jelenlegi bérrendszerünk olyan megkötött, hogy alig van különbség a több éve és az újonnan belépő dolgozók fizetése között. Ahol a bérezés norma szerint történik, ott nem is vetődik fel a kérdés olyan élesen, mint ott, ahol órabér-rendszer van, s a tervet egy csoportnak, egy kollektívának kell teljesíteni. Itt már igen sokat számít a törzsgárda a több éves tapasztalattal. Ebből a meggondolásból vetődik fel az, hogy helyes lenne, ha a törzsgárda a nyereségrészesedésből nagyobb arányban részesülne. A III. kerületben, a Szentendrei úton levő 1. számú házgyárban már az elmúlt évben hasonló kezdeményezés volt, ami igen jó hangulatot váltott ki a törzsgárda tagjai között. Az említett gyárban a nyereségrészesedés egy bizonyos összegét meghagyták, amit a .törzsgárda tagjai