Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-39

' 2979 Az Országgyűlés 39. ülése, 1970. október 2-án, pénteken 2980 hogy a racionális gazdasági kalkuláció szemléletük középpontjába kerüljön. Itt azonban megint óhatatlan az, hogy átgondolt harcot folytassunk. Mégpedig két fronton. Egyfelől a nivellálás irányába húzó magatartással szemben, másfelől az eredményéktől független, illetve a munka mértékét meghaladó jövedelmek élvezőivel, az ügyeskedőkkel, a mások rovására történő manipulánsokkal szemben. Ide tartozik továbbá annak a helyzetnek a megváltoztatása is, akár a költségvetési szisztéma jól előkészített reformja útján, amely megengedi, hogy miközben a vállalatok jócskán osztoznak az állammal, amidőn a körülmények kedvező alakulása folytán megtakarítást érnek el és többletnyereségre tesznek szert, viszont, ha veszteségeik keletkeznek, vagy bármi okból csökken a részesedési alapjuk, ezt a költségvetésre igyekeznek áthárítani, ami nem egyszer sikerül is. Nos, ez éppen az a másik kérdés, aminél időzni szeretnék. Tisztelt Képviselőtársaim! Mindnyájan boldogan lehetünk elégedettek azokkal az eredményekkel, amelyeket a harmadik ötéves terv során a beruházások, ezen belül az építőipar területén elértünk. Nagyon jelentős az, hogy 1966 és 1970 között összehasonlítható árakon körülbelül 300 milliárd összegű beruházást helyeztünk üzembe. Ez összegszerűen körülbelül 40 százalékkal több, mint amennyi a második ötéves terv időszakában megvalósult. De 50 milliárd forinttal meghaladta azt a beruházási előirányzatot is, amelyet a harmadik ötéves terv tartalmazott. Nem volna azonban célszerű, ha engednénk, hogy ezek az eredmények eltakarjanak szemünk elől a további feladatok szempontjából egy fontos problémát. Nevezetesen azt, hogy jelenleg a beruházási piacon mutatkozó egyensúlytalanság ítélhető olyannak, ami leginkább veszélyeztetheti a hatékonyságra és a fejlesztésre szolgáló eszközök koncentrációjára vonatkozó gazdaságpolitikai célok teljesítését. Amint az eddigi felszólalásokból is kiderült, nem állok egyedül ezzel a nézetemmel. Annál lényegesebb, hogy ebben is teljes az egyetértés, mert itt ismét egy hosszú időszakon át ható, tartós tendencia jelentkezéséről van szó. Csakhogy ez a mostani irányítási rendszerben és a mostani, intenzív fejlesztésre való átállás megvalósítása idején sokkal érzékenyebbé teszi a feszültségeket. Főként az állandósult túlkereslet ad objektív lehetőséget arra, hogy sok építőipari vállalat „mazsolázzon" a különféle megrendelések között, hogy már a tervben magas árat, a szerződésekben eleve akadályoztatást irányozzanak elő, hogy gyakran erejüket meghaladva szerződjenek és felvonuljanak. Nem utolsósorban ennek az eredménye azután az, hogy elhúzódnak az építkezési határidők, különösen a termelői és kommunális építkezések esetében, hogy feleslegesen növekszik a holt tőkét jelentő befejezetlen állomány, gyorsul az erkölcsi avulás, lassul az alapmegtérülés. Népgazdaságunknak feltétlenül negatív tünete az, hogy az üzembe nem helyezett beruházások összege tovább növekedett a harmadik ötéves terv időszakában. Igaz, ebben része van néhány igen nagy beruházás elindításának is. A tény mégis tény marad. A befejezetlen állomány ez év végéig 69—70 milliárdra rúg, és ez megfelel a beruházások egyévi teljes összegének. Tételezzük fel, hogy ebben az összegben csak 10 százalék az, amit koncentráltabb szervezéssel, jobb munkával már üzembe helyezhettünk volna. Az így felszabadított eszközök meghaladnák az idei árvíz- és belvízkárok teljes összegét! Vagy gondoljunk arra, hogy ha az üzembe helyezés ideje akár 10 százalékkal is megrövidülne, ez — bizonyos számítások szerint — az építőipar teljesítését nem tíz százalékkal, hanem legalább 15 százalékkal tágítaná. Ekkora bővülés pedig éppen elegendő lenne ahhoz, hogy az átlagban egy év alatt elutasított rendeléseket az építőipar biztonságosan felvállalja. Kérdezem: mi lenne, ha minden központi nagy beruházásunkat legalább fele részben és arányaihoz mérten úgy kezelnénk, mint ahogyan az árvízveszélyt kezeltük? Feladatként, amelynél ha csúszások történnek, az országnak milliárdos kieséseket okoznak. Viszont ha időben teljesülnek — és ez jellegeltérés az árvízvédelem természetétől — lökésszerűen növelhetik a nemzeti jövedelmet. így tehát csak helyeselni lehet a kormánynak azt az eltökélt szándékát, hogy ezen a területen sokkal jobban érvényesítse a felelősségre vonást, javítsa a jobb gazdasági-műszaki munka anyagi ösztönzését. Szembe kell azonban néznünk azzal a rideg igazsággal, hogy mindezek csak úgy vezetnek eredményre, ha a növekedés vonalán haladva fokozatosan megteremtjük az összhangot a kereslet és a kínálat között, s ezáltal egy, a körülményekben is benne rejlő gazdasági kényszerhelyzetet hozunk létre. Enélkül könnyen állhat elő olyan helyzet, hogy míg az egyik oldalon központi erőből jelentősen kibővítjük, modernizáljuk az építőipari kapacitásokat, javítjuk az építőanyag-helyzetet és kedvezőbb bérszorzót állapítunk meg, a másik oldalon nem csökkennek, hanem egyes helyeken párhuzamosan bővülhetnek a mai veszteségforrások. Felmerül a kérdés: milyen úton érhetjük el azt, hogy a monetáris és a reális folyamat a beruházások terén összhangba jusson? Mert hiszen az építési kapacitás 40—50 százalékos fejlesztése önmagában még nem biztosíték arra, hogy ez az egyensúly bekövetkezik. A vásárlóerő ugyanis még gyorsabban vagy ugyanúgy növekedhet. Meggyőződésem, hogy a szükséges eszközök a kormány kezében vannak, mindenekelőtt a költségvetési és a hitelpolitika révén. A gyakorlati megoldást — röviden szólva — abban látom, hogy előlegezzünk, ahogyan ezt Bognár elvtárs kitűnően tolmácsolta! De! A termelési túlteljesítések miatt, a keletkező banki készletek ismeretében feltételezett anyagi fedezetnek ne az egészét, hanem mindig csak egy részét előlegezzük meg! Hiszen az előlegezés pillanatában távolról sem ismerhetjük még a keletkezett termelési többlet anyagi összetételét. így a következő előnyökhöz juthatnánk. Először: ha csúsznak valahol a beruházások, volna rá tartalék és nem kellene mindjárt a