Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-22

1747 Az Országgyűlés 22. ülése, 1969. április 18-án, pénteken 1748 döntés, ítélet, határozat nem marad meg a. köztisztviselő irodájában, hanem annak pozitív vagy negatív következményei messze hatolnak és hogy a pozitív hatások gyűrűzzenek tovább, az fontos érdek. Tisztelt Elvtársak! A jogalkalmazó szervek tevékenységének — és én most a jogalkalmazó szerveket széles értelemben hangsúlyozom — nagy része van abban, hogy hazánkban a törvényesség szilárd. Szilárd még akkor is, ha annak további erősödését és erősítését állandóan, s itt, az Országgyűlés előtt is hangoztatjuk és követeljük. Tapasztalataink azt mutatják, hogy a hatóságok általában már első fokon helyesen döntik el az ügyeket s az ügyintézés törvényessége és szakszerűsége rendszeresen javul. Ezt a megállapítást alátámasztja az a tény is, hogy a hatósági határozatok túlnyomó többsége első fokon jogerőre emelkedik, ami azt jelzi, hogy a meghozott határozatot valamennyi, az eljárásban részvevő s gyakran ellenérdekű személy törvényesnek és igazságosnak tartja. Például a büntető és polgári peres ügyekben hozott határozatok mintegy 80 százaléka emelkedik első fokon jogerőre, nem peres ügyekben pedig csak kivételesen fordul elő fellebbezés. A tanácsok első fokú határozatainak pedig 96 százaléka lesz első fokon jogerős. A bejelentett fellebbezések jelentős része is alaptalannak bizonyul. Törvényességi óvás emelésére 1968-ban mindössze 503 büntető és 913 polgári ügyben, vagyis a tárgyalt ügyek elenyészően csekély hányadában került sor. Ennek ellenére az állampolgárok egy része nem akarja tudomásul venni az ügyük rendezésére hivatott hatóságok döntését és gyakran még a végleges elbírálás előtt panaszokkal árasztják el az irányító és felügyeletet gyakorló szerveket. Egyeseknek csak akkor jó a törvény, ha nekik ad igazat, ellenkező esetben pedig szidnak, átkoznak mindenkit. Meg lehet állapítani, hogy a hatósági munka során jelentkező konkrét panaszoknak csupán kisebbik része bizonyul igaznak. Az alaptalan panaszok ugyanakkor nemegyszer a hatóságokat sértő hangnemmel, az ügyben eljárt hivatalos személyek gyanúsítgatásával párosulnak. Az ókori Athénban történt, hogy a legfőbb törvényszék egy eléje terjesztett ügyben döntés nélkül elrendelte, hogy a felek száz év múlva ismét jelenjenek meg előtte. Néha nálunk sem ártana valami hasonló eljárás a konok perlekedőkkel, az egymás és a hatóságok életét megkeserítő emberekkel szemben. Az viszont mindenképpen helyes lenne, ha esetenként a sajtó is foglalkozna a notórius panasztevőkkel, a hatóságok sértegetőivel, a gyanúsítgatókkal, vádaskodókkal és rágalmazókkal. Meg kell találnunk állami vonalon is a panaszok intézésének a mainál korszerűbb, olyan formáit, amelyek megakadályozzák a hatóságok alaptalan zaklatását, de ugyanakkor nem korlátozzák az állampogárokat olyan panaszok megtételében, amelyek az őket ért tényleges sérelem gyors és alapos orvoslását, igazságos eldöntését biztosítják. Sajnos, más vonatkozásban is találkozunk még a törvények önkényes magyarázóival. Többször megesik, hogy kisebb-nagyobb vezető beosztású ember is könnyen túlteszi magát a jogszabályok rendelkezésein és önkényes, kiskirálykodó döntései sok kárt okoznak. A közérdekű bejelentők sem mindig részesülnek kellő jogi védelemben. A jogalkalmazás gyakorlatának általánosítható tapasztalataiból levonható az a következtetés, hogy a hatóságok munkája kiegyensúlyozott és mind kevesebb hibával látják el feladataikat. E megállapítást azért is teszem, mert az állami, jogi munkában a jogalkalmazásban mindig jelen van a két véglet veszélye. Az egyik az elnézés, a liberalizmus, a másik a túlzott szigor. Sem az egyik, sem a másik eluralkodása nem volna helyes. Ezért követünk el mindent, hogy a munka minden szélsőséges túlzástól mentes, kiegyensúlyozott legyen a jövőben is. Nem lennék azonban tárgyilagos, ha nem ismerném el, hogy minden jószándékú gondosság és körültekintés ellenére egyes ügyek elbírálásánál az eljáró szervek, hatóságok tévedhetnek és tévednek is. Ismerünk helytelen döntéseket s az ilyen hibákról, amelyeknek természetesen nem örülünk, de amelyek ellen sajátos eszközeinkkel következetesen fellépünk, nemegyszer a sajtó útján a nagy nyilvánosság is értesül. Azokat az észrevételeket, amelyek az ilyen hibák ellen irányulnak, hasznosnak és szükségesnek tartjuk. Nemcsak azért, mert módot adnak a tényleges sérelmek orvoslására, hanem azért is, mert elősegítik a jogalkalmazás színvonalának emelését s így a törvényesség további szilárdulását. Ez történt például a közelmúltban, amikor a bíróságok figyelmét hívtuk fel arra, hogy az erőszakos, durva, huligán jellegű bűncselekmények elkövetőivel szemben szigorúbban lépjenek fel, természetesen a törvények által szabályozott kereteken belül. A lakosság ügyeinek egyszerűbb, gyorsabb és kulturáltabb intézésére az elmúlt években számos intézkedés történt a tanácsoknál, a belügyi szerveknél, mind pedig a bíróságoknál. Csupán példaként hivatkozom a tanácsi hatáskörök decentralizálására, a hatósági igazolások és engedélyek kiadásának egyszerűsítésére, valamint a kisebb súlyú bűncselekmények esetében az egyszerűsített nyomozás és bíróság elé állítás intézményének bevezetésére és így tovább. Az eddig megtett intézkedések azonban még mindig nem elég hatékonyak, és a jogszabályok adta egyszerűsítési lehetőségekkel sem mindenütt élnek megfelelően. Éppen ezért nem nyugodhatunk bele, hogy a hatáskörök leadásának és az ügyintézés további egyszerűsítésének üteme az ágazatok egy részénél vontatott, s bizonyos ellenállás a saját hatáskörök decentralizálásával kapcsolatban a megyei tanácsoknál is tapasztalható. A jogszabályok helyes alkalmazásának, a jó hatósági ügyintéző munkának döntő feltétele a politikailag, szakmailag magasan képzett, jó emberi tulajdonságokkal rendelkező káderek megléte. Ma a vezetők, az ügyintézők túlnyomó többsége meg is felel e követelményeknek. Felnőtt nálunk az új tisztviselői kar, amely már nem alkot elkülönült kasztot a dolgozó néptől. A szo-