Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-35

2701 Az Országgyűlés 35. ülése, 1970. június 25-én, csütörtökön 2702 mert ő csak azt érzi, hogy neki többe kerül egy selyemruha anyaga, mint egy évvel korábban. Ugyanakkor lehet, hogy ősszel olcsóbban vesz egy kabátot éppen azért, mert a bélés ára 30 százalékkal csökkent. Ezt a tényt viszont természetesnek ítéli meg. Árpolitikánk lehetőséget biztosít arra, hogy az áruk jelentős része szabadáras áruként jusson el a fogyasztókhoz. A fogyasztók számára ez jelenti a legnagyobb problémát. A 2—5 százalékos differenciát nem teszik szóvá. Azt talán el is fogadják, de ahol 20—25—30 százalékos eltérést tapasztalnak, felháborodnak és azt mondják, idézem: „lassan annyit kér a kereskedő, amenynyit nem szégyell", vagy „ilyen tisztességtelen módon lehet csak a jövedelmet növelni". Esetenként egyik is, másik is előfordul, azonban az egyedi esetekből gyakran általánosítanak s felteszik a kérdést: a szabadáras áruk árának, a tisztességes és tisztességtelen haszonszerzésnek nem lehet-e határt szabni? A szakemberekkel való beszélgetés során volt akinek az volt a véleménye, hogy ezt jogilag kellene megfogalmazni. Elhangzott az a vélemény is, hogy nincs olyan ember hazánkban, aki ennek a definícióját meg tudná fogalmazni. De erre nincs is szükség. Arra viszont igen, hogy a gazdaságirányítási rendszer alapvető célkitűzéseinek megvalósítását, az azzal kapcsolatban megjelent kormányrendeleteket becsületesen és nemcsak részben, hanem teljes egészében megvalósítsák. A közgazdászok például pozitív hatást reméltek attól az intézkedéstől, amelynek alapján 1969-ben a ruházati cikkek forgalmi adóját kellett volna rendezni, vagyis a forgalmi adókulcsot egyszerűsíteni. A rendelkezést gyakorlatilag úgy hajtották végre, hogy amelyik áru árát fel kellett emelni, azt felemelték, de aminek az árát csökkenteni kellett volna, azt nem tették. Sokan, különösen a kisebb községek lakói részéről hangzott el az a vélemény, hogy amíg az ÁFÉSZ monopolhelyzetben lesz, addig az árakat ő diktálja. Állami kereskedelemben dolgozó szakemberek azt mondták: önmagában a két különböző kereskedelmi szektor jelenléte, a közöttük folyó verseny sem oldja meg a problémát, esetleg mérsékeltebbé teszi az árak mozgását. A vásárlók' sok esetben nem gondolnak arra, hogy a fogyasztói árak kialakításánál a termelő üzemek is fontos szerepet játszanak, nem egy esetben diktálnak, különösen, ha azok is monopolhelyzetben vannak. Egyik kereskedelmi vállalatunktól tudom a következő esetet: a Parádi Üveggyár 1969-ben a konyhai üveg lámpaernyőjét 24,60 forintért adta, 1970-ben már 40,60 forintért. Vállalatunk illetékese, a fogyasztói ár védelmében — az Országos Üvegért Vállalatnál kifogásolta az esetet. Tőlük azt a választ kapták, hogy ők már fél évvel korábban írtak ez ügyben az Építésügyi Minisztériumba, ahol nem értettek egyet a Parádi Üveg gyár magatartásával, de azon változtatni nem tudtak. A beszélgetés során megjegyeztem: talán jobb alapanyagból készítik a terméket és jobb festékanyagot használnak a minták megfestéséhez. A válasz az volt, hogy csak a mintákat változtatták meg. A közgazdásznak az volt a véleménye az esettel kapcsolatban, hogy tudni kellene, mi késztette a termelő vállalatot az ár változtatására. A tisztességtelen haszonszerzés, vagy létkérdés? Azért tartottam érdekesnek a tisztelt Országgyűlés előtt is elmondani az esetet, mert részemre is bizonyította, mennyire bonyolult dolog a fogyasztói ár alakulásának ilyen vagy olyan megítélése. A fogyasztó, amikor mint vásárló megjelenik a piacon és az árak alakulását figyeli, nem gondol arra, hogy mennyi tényező együttes hatása szükséges egy áru fogyasztói árának megállapításához. Azt viszont joggal szeretné tapasztalni, hogy az áruk árának lefelé, vagy felfelé való mozgatása a vásárlók többségének igénye, helyzete figyelembevételével történik. Az elmúlt két évben elég sokat hallottunk arról, hogy a vásárlók többsége részéről még igen nagy a kereslet az olcsóbb cikkek iránt. (Vályi elvtárs is szólt erről expozéjában.) Ez nem azért van, mert a fogyasztónak nincs igénye a szebb, a jobb áru iránt, hanem elsősorban azért, mert anyagi, szociális helyzetéből adódóan arra ritkán jut jövedelméből. . Megyénkben is problematikus volt a kereskedelmi és az ipari vállalatok üzletpolitikája. Az ipar a szállításait, a kereskedelem a beszerzéseit egyes alacsonyabb jövedelmű fogyasztói rétegek rovására végezte. Olcsóbb árut csak minimálisan lehetett a boltokban kapni, a választék szűkült. Egy reprezentatív háztartás statisztikai adatai szerint Somogy megye lakóinak több mint 20 százalékánál az egy főre jutó havi jövedelem 800 forint alatt van, és több mint 50 százalékuk rendelkezik csak a közepes 801—1400 forintig terjedő jövedelemmel, és egy viszonylag szűk réteg él az átlagosnál kedvezőbb jövedelmi viszonyok között. A vidéki élet- és munkakörülmények miatt megyénkben is nagyobb jelentősége van az olcsóbb cikkek kínálatának, mint általában. A belkereskedelmi miniszter 1969-ben több ízben foglalkozott az árak problémáival és az olcsóbb cikkek bővebb kínálatának szükségességével. A vállalatok figyelmét nemegyszer felhívta a torzulások korrigálására. Annak hatására a megyénkben működő kereskedelmi vállalatok, szövetkezetek — a tervezett árpolitikát is tartalmazó — üzletpolitikai célkitűzéseket dolgoztak ki 1970-re. Most ez év közepén az a tapasztalat, hogy a vállalatok, szövetkezetek alapvető változást nem tudtak elérni. Az előrehaladás jelei csak a tanácsi iparban, a tanácsi iparcikk kiskereskedelmi vállalatnál vannak kialakulóban. A vállalat egyes áraknál törekedett önálló árkialakításra, nem fogadta el minden esetben a nagykereskedelem árajánlásait. Például a 225 forintos kismama cipőt 210 forintért, a 180 forintosat 164 forintért, az Ágnes vattapelenkát 12 forint helyett 11 forintért árulja. Az a probléma azonban, hogy a kereskedelem nem tudja minden ígéretét teljesíteni, részben már túlmutat a kereskedelmi szervezet határain. Előfordult, hogy a kereskedelemnek az olcsóbb árukra vonatkozó megrendeléseit az ipar visszautasította. A kereskedelmi vállalatok szerint a termelők a költségigényesség, az olcsóbb alapanyagok és a kapacitás hiánya miatt tartózkodnak az olcsóbb cikkek gyártásától. 120*