Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-32

2531 Az Országgyűlés 32. ülése 1970. március 5-én, csütörtökön 2532 ben nyilatkoztak az 1960-as évek derekán á lengyel és a román fővárosban megtartott varsói csúcsértekezletek, ezt az irányt erősítette tovább az európai kommunista pártok 1967 tavaszán Karlovy Vary-ban megtartott tanácskozása is. A NATO vezető körei természetesen igyekeztek megtorpedózni minden haladást. A csehszlovákiai antiszQcialista erők felelősségéből kialakult helyzetet is az európai kezdeményezések szabotálására használták fel. Ilyen előzmények után született meg — pontosan egy esztendővel ezelőtt a Budapesti Felhívás. Ma már minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy ez az okmány az európai politikai mozgás új szakaszát indította el. A Budapesti Felhívás után 50 nappal a finn kormány közzétette memorandumát és elvállalta egy össz-európai értekezlet házigazdájának tisztét. Október végén Prágában a szocialista országok már konkrét napirendi javaslatokat indítványoztak. Véleményünk szerint az erőszakról való lemondás, vagyis képletesen szólva, Európa új házirendjének kialakítása, valamint a gazdasági kapcsolatok áttekintése szerepelhetne az össz-európai tanácskozás témái között. Jóleső érzés tudni, hogy a Budapesti Felhívás külpolitikai fogalom lett. Sarlós elvtárshoz csatlakozom, mint budapesti képviselő és lokálpatrióta, nagy örömömre szolgál, hogy szép fővárosunk neve elválaszthatatlanul összekapcsolódik az európai kibontakozás folyamatával. A Budapesti Felhívás óta eltelt immár 12 hónap bebizonyította, hogy az európai biztonsági rendszer megalkotása mennyire időszerű. Nyíltan még a nyugati hatalmak vezetői sem foglalhattak állást az európai rendezés ellen. Nem lennénk azonban realisták, ha egyes halk és kényszerű igenek mögött nem látnánk a különböző manővereket. Hallottunk megnyilatkozásokat, amelyek a megfelelő előkészítés szükségességének jelszavával a végtelenségig el akarják odázni az össz-európai értekezletet. Mások a bonyolult problémák olyan tömegével árasztanák el a megbeszélést, hogy a konferencia belefulladjon az eredménytelen vitákba. Ma is érvényesek a nemrég elhunyt Bertrand Rüssel találó szavai: „miközben a tudomány kiválóságai lehetségessé akarják tenni a lehetetlent, vannak nyugati politikusok, akik a lehetségest teszik lehetetlenné." Ebben a helyzetben fokozottan szükség van további erőfeszítésekre, kezdeményezésekre, aktív diplomáciára. Országunk méreteihez és tényleges lehetőségeihez képest magunk is kivettük és kivesszük részünket ebből, képviselőtársaimmal együtt. Azt hiszem, mindannyian szeretettel üdvözöltük itt az ülésteremben a külügyminiszterünket, aki a diplomáciai csúcsforgalom és a gyakori tárgyalások valóságos „meleg repülőgép-váltásos" időszakában ezúttal itthon tartózkodik. Örültünk, hogy legújabb keleti és nyugati tárgyalásai tükrében valóban első kézből kaptunk tájékoztatást az európai rendezés ügyéről. Európáról beszélünk, indokolt, hogy szóljunk néhány új jelenségről. A múlt év őszén a nyugatnémet választásokon a lakosság elvetette a Kereszténydemokrata Párt kormányzását. Ezzel lehetőség nyílt arra, hogy— először a Német Szövetségi Köztársaság fennállása óta — valóban változások következzenek be. A lehetőség természetesen korántsem jelenti azt, hogy ez a változás automatikusan be is következik. Mindaz, ami az új bonni kormány első hónapjaiban történt, továbbra sem ad okot a túlzott derűlátásra. Igaz, Brandt kancellár túllépett az Adenauer-korszak korábbi megcsontosodott fogalmain. Elismerte a két német állam létezését, a korábbinál nagyobb valóságérzetet tükrözött az a megállapítása, hogy a német újraegyesítésre nem kerülhet sor belátható időn belül. Bonn azonban megtorpant. Amennyiben tudomásul veszik a két német állam működését, nem tekintik őket provizóriumnak, időleges alakulatnak, vajon mi oka lehet a kölcsönös nemzetközi jogi elismerés megtagadásának, a határok törvénybe nem iktatásának, az egyedüli képviselet elve fenntartásának? Illúzióktól mentesen, de érthető várakozással tekintünk a két német állam kormányfőjének a közeljövőben esedékes első találkozója elé, de hogyan akar és tud a nyugatnémet kancellár az egyenjogúság alapján, minden megkülönböztetés nélkül tárgyalni az NDK-val, ha makacsul elveti a nemzetközi jogi elismerését? Bonnban gyakran hangzanak el olyan vélemények, hogy a szocialista országok — úgymond — maximalisták, mert mindent egyszerre követelnek az NSZK-tól és lemondást kívánnak tőle majd mindenről. Mi nem követelünk lemondást semmi olyanról, amivel az NSZK valójában rendelkezik. Igenis megkívánjuk viszont, hogy mondjon le az európai békét zavaró terveiről, s arról a kilátástalan ábrándról, hogy megváltoztathatja a földrészünkön a második világháború után létrejött új realitásokat. Ha már a maximaiizmusról esik szó, a bonni politikában lelhető fel olyan káros és veszélyes maximaiizmus, amely hátrányba kívánja szorítani szövetségesünket, a Német Demokratikus Köztársaságot, azt az államot, amelynek tekintélye és nemzetközi presztízse gyorsan és meredeken ível felfelé. Változatlan feladatunk tehát meggyorsítani és elhatározott irányba terelni az európai kibontakozást. Ez egybeesik a szocialista országok népeinek kívánalmaival, de Európa és a világ valamennyi országa népeinek is érdekében állna. A közvetlen gyakorlati lépés: az össz-európai értekezlet. A történészek úgy mondják, hogy az 1815-ös bécsi kongresszus óta nem ültek egy asztalhoz ilyen értelemben és kontinentális méretekben földrészünk vezetői. A 155 esztendő a maga viharos krónikájával és történelmi változásaival, és különösen az elmúlt két és fél évtized elegendő indokot szolgáltat arra, hogy most ezt végre megtegyék. Kormányunk szorgalmasan munkálkodik a béke, és a biztonság érdekében. A kormányprogramot támogatom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik dr. Molnár Frigyes képviselőtársunk.. DR. MOLNÁR FRIGYES: Tisztelt Országgyűlés! Fock elvtársnak, a kormány elnökének .