Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-29

2331 Az Országgyűlés 29. ülése, 1969. december 11-én, csütörtökön 2332 löm, hogy megerősítette bennünk azt a hitet, hogy nem lesz az elkövetkezendő időben a tervezettnél nagyobb áremelés, és emellett mintegy 2 milliárd forintnyi nagyságrendben bérpolitikai intézkedések következnek be. Tisztelt Országgyűlés! Gazdálkodási rendszerünkből következően úgy látszik: természetesnek tűnik, hogy minden évben, amikor a költségvetés van napirenden, széles körű gazdaságpolitikai vita alakul ki, amelynek során képviselőtársaimmal együtt nagy gonddal és körültekintéssel mérlegeljük az elért eredményeket és a munka során elkövetett hibákat és a dolgok természeténél fogva számok formájában jelöljük meg továbbfejlődésünk útját. Úgy érzem, hogy le kell szögeznem: mindaz, amit az új gazdaságirányítási rendszernek nevezünk, összességében jól szolgálja szocialista fejlődésünket. A termelés és a szükségletek öszszehangolásában kezdeti javulás mutatkozik. Eredményesnek látszanak a gazdasági hatékonyság terén tett intézkedések és a népgazdaság egyensúlyi helyzete is javul. Különösen örvendetes, hogy az eddig eltelt és véleményem szerint átmeneti időnek nevezhető két esztendőben is népünk életszínvonala emelkedett és a tervezettnél jobban nőtt a reálbér. Természetesen törvényalkotó feladatunknak akkor teszünk eleget, ha az elért eredmények megállapítása mellett kutatjuk mindazoknak a jelenségeknek az okát, amelyek nem vagy nem teljes egészükben felelnek meg politikai és gazdasági célkitűzéseinknek. Márpedig sok irányból érkező jelzések arra mutatnak — és ezt választókerületem lakosai is szóvátették —, ahogyan önök közül is jó néhányan is megemlítették —, hogy gazdaságirányítási rendszerünk egyes elemei nincsenek összhangban, néha nem a kívánt irányba hatnak, olykor fékezői gazdaságunk korszerűsítésének, s így természetesen lassítják az életszínvonal emelkedését. Nagyon szeretném azonban hangsúlyozni, hogy az új gazdálkodási szisztémának csak egyes elemeit kritizálják az emberek és úgy érzem, hogy itt is csak egyes elemek kerültek kritika alá. Ha a hibákat előidéző okokat alapvetően elemezni akarjuk, akkor három nagy csoportot kell felállítani. Az első csoportba sorolnám mindazokat, amelyeket a végrehajtás során követünk el. Ennek azt hiszem, leggyakoribb formája, hogy nem vagyunk tisztában azzal — ahogy Timár elvtárs is délelőtti beszédében kifejtette —, hogy az egyes irányító szervek mikor avatkozzanak, mikor ne avatkozzanak és hogyan avatkozzanak a gazdasági élet fejlődésébe. Természetesen idetartoznak azok a gazdaságok is, amelyek felelőtlenségből, munkafegyelemből, sokszor eltörhetetlen lazaságokból, nemegyszer lelkiismeretlenségből vagy éppen a munkanélküli keresetek hajszolásából fakadnak. Ezt észlelik az állampolgárok legjobban és leggyorsabban, beszélnek róluk, és a dolgok természeténél fogva, gyakran fel is nagyítják azokat. Az ellenük való küzdelemben én teljesen egyetértek Biszku elvtárssal, hogy ez gazdasági probléma. Gazdasági problémát pedig csak elsősorban gazdasági eszközökkel, nem pedig jogi szabályozással lehet megoldani. Az imént említett hármas csoport másodikába tartoznak azok a negatívumok, amelyeket már vagy a gazdaságirányítási rendszert megelőzően vagy már annak a szellemében vezettünk be, s úgy látszik, hibásnak mutatkoznak. Ilyenek például az átlagbér-emelkedés egyes vonatkozásaiban vagy a forgalmi adó módosítás nem elég körültekintő végrehajtása — ahogyan ezt tegnap Nagy elvtársnő megjegyezte. Gondjaink harmadik csoportjába elsősorban az, tartozik, hogy Magyarország ma is egy közepesen fejlett ország. De aki visszaemlékszik a 25 évvel ezelőtti napokra, s reálisan értékeli az eltelt időszakot, fejlődésünk nagyságrendje ezek előtt az emberek előtt egyértelmű. Ezeket a most felmerült hibákat — hasonlattal élve — úgy fogom fel, mint a kozmikus rakétát, amelynek elindításakor józan ésszel már számítani kell arra, hogy a pályát menet közben módosítani kell, és semmi esetre sem tenne jó szolgálatot az az űrkutató, aki a pályamódosítások helyett visszarendelné a rakétát a földre, sok milliárdos kárt okozva, s emberéletet kockáztatva. Mint minden hasonlat, természetesen ez is sántít, mégis úgy érzem, hogy sok igazság van benne. Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy a továbbiakban gazdaságirányítási rendszerünk néhány olyan kérdését érintsem, amelyet inkább politikainak neveznék, s amely meglátásom szerint jelentősen befolyásolja gazdasági építőmunkánk hatékonyságát, a lakosság hangulatát. A téma tudati oldalát ragadnám meg, mert közéletünk mai atmoszférája nemcsak lehetővé teszi, de egyenesen megköveteli, hogy ezekről a problémákról nyíltan és őszintén beszéljünk. Egyik ilyen, hogy — véleményem szerint — nem sikerült közvéleményünkben megfelelően tudatosítani azt a tényt, hogy új gazdaságirányítási rendszerünk nem egycsapásra hozza meg a várt eredményeket, hanem csak hosszú, folyamatos, nehéz munka után. A közvélemény azonban felfokozott várakozással tekintett az új gazdaságirányítási rendszer elé, s most, amikor feltárjuk ennek egyes hiányosságait — hangsúlyozom, hogy egyes hiányosságait —, bizonyos értetlenség tapasztalható. Figyelembe kell itt venni hazánk lakosságának lelkületét is, amit Kossuth Lajos, aki jól ismerve azt, híres beszédében úgy fejezte ki, hogy: legalább olyan lelkesedést a végrehajtásban, mint a megajánlásban. A másik ilyen kérdés az életszínvonal problémája. Köztudott, hogy a gazdaságirányítási rendszer első két esztendejében az életszínvonal a tervezettnél gyorsabban növekedett. Mindamellett a közvéleményben az árstruktúra átalakításából eredő árváltozások a megérdemeltnél nagyobb visszhangot keltenek, főleg csak egyes elemeit, az áremelkedéseket hangoztatják. Természetesen nem felelnénk meg választóink bizalmának, ha a jelzett kérdések mellett szó nélkül elmennénk és nem hívnánk fel a figyelmet, hogy ezeket a véleményeket gondosan meg kell vizsgálni és erőforrásaink