Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.
Ülésnapok - 1967-28
2225 Az Országgyűlés 28. ülése, 1969. december 10-én, szerdán 2226 közben jelentős mennyiségű importáru is érkezett az országba. Azóta a termelés és ennek nyomán a belföldi árukínálat is egyre inkább emelkedik. Ennek jótékony hatása lassanként érezhető lesz már a bolti ellátás további javulásában is. Emellett az 1970. évi feladatainkkal foglalkozó vállalati igazgatói értekezleteken a népgazdasági tervek ismeretében arra kértük és szorítjuk is az összes vállalatok igazgatóit, hogy a hátralevő hetekben hozzák be az esetleges 1969. évi lemaradásaikat és ami még fontosabb, a belföldi piac ellátásának javítása érdekében 1970-re vállaljanak az ez évinél sokkal több áruszállítást. Ennek eredményeként és méginkább a hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára indult szocialista munkaverseny, továbbá egyes ruházati beruházások hatására is, így például a Pamuttextil Művek, a Richards, a békéscsabai, a budapesti Kötöttárugyár, a Habselyem, a ruhaipari vállalatok közül a zalaegerszegi, a kaposvári, a Férfi Fehérneműgyár emelte 8-^20 százalékkal a legfontosabb termékek éves termelési tervét 1969-hez viszonyítva. A korábban rögzített belkereskedelmi szállítások több százmillió forintos növelését már vállalták. A minisztériumi ruhaipar összesített adatai alapján 12 százalékkal tervezik növelni a belkereskedelmi szállításokat. Több erőfeszítést várunk még az alapanyagokat, fonalat, szövetet előállító pamutipari és gyapjúipari vállalatoktól. Rendben folyik a termelés és ma már nincs probléma a cipőipari vállalatok szállításával és az 1970. évi szerződéskötésekkel sem. Mivel a ruházati termelés jelentős részét tanácsi és szövetkezeti üzemek adják, itt is a termelés lényeges emelésére van szükség. Ismereteink szerint a könnyűipari ágazatba tartozó kisipari szövetkezetek is több százmillió forintos ruházati árualapot tudnak biztosítani. Az igények ilyen emelése nagy erőfeszítéseket követel minden vállalattól és termelőszövetkezettől. Ennek ellenére sok igazgató kijelentette, hogy még mindig kellemesebb gond és feladat a termelés felfuttatásának a szervezése, mint a kapacitás kihasználatlansága, a termelési színvonal szokatlan, feltétlenül a hatékonyságot rontó hullámoztatása. A vállalatok egy részében viszont még tapasztaljuk, hogy nem bíznak eléggé a belföldi rendelések színvonalának tartósságában. Nem mernek vagy nem akarnak olyan méretű többletszállítást sem vállalni, amire megítélésem szerint a helyenként jogos munkaerőhiányra való jogos hivatkozás ellenére is megvan, helyesebben megteremthető a lehetőség. A gépi kapacitás néhány korszerű termék kivételével rendelkezésre áll. A munkaerő-problémákkal kapcsolatban pedig az a véleményem, hogy ezt elsősorban a vállalaton belüli jobb munkaszervezéssel, az új ösztönzők alkalmazásával, nem kevés erőfeszítéssel ugyan, de le lehet, illetve le is kell győzni. Az ösztönzőkben végrehajtott változtatások előzetes hatása máris mutatkozik abban, hogy a könnyűipari textil-, ruházati üzemekben az évközi ösztönzés érdekében a nyereségrészesedés egy részét alapbéremelés formájában előre kiadták. Erről nem szabad majd megfeledkezni a nyereségrészesedés kiosztásakor sem, annál is inkább, mert a szabályozók szigorítása, a kapacitás kihasználatlansága, a kellő munkafegyelem, és a hatékonyság csökkenése következtében a könnyűipari vállalatok jelentős részében csökkennek a nyereségek. A bútor-, a selyem és a nyomdaipari vállalatok kivételével szinte minden vállalatnál probléma a könnyűipar területén is a termelékenység kedvezőtlen alakulása. Ebben 1970-ben fordulatot kell elérni. Itt a munkaszervezés, a munkafegyelem javításán túl, mert e téren is van feladat, csak a vállalaton belüli gyártmányösszetétel javításától, a gyártmány- és gyártástechnológia fejlesztésétől várhatunk eredményeket. Elemzéseink azt mutatják, hogy a könnyűipari ágazatba tartozó minisztériumi, tanácsi vállalatok, valamint a kisipari termelőszövetkezetek nagy része többet tett e téren az új mechanizmus két évében, mint korábban, 4—5 év alatt. A termelési kínálat azonban még így sem mindig találkozik a piac igényeivel. Ami bennünket illet, jogosnak tartom tehát Vályi és Inokai elvtárs megállapítását, hogy a nem kielégítő kínálatban szerepet játszanak az ipar hibái is. Az ilyen hibák egyébként sokkal jobban szembe is tűnnek a könnyűiparban, mint bárhol másutt, hiszen itt a vállalatok olyan cikkek százezreit gyártják, amelyekkel mindenki szinte a nap minden percében valamilyen formában találkozik. Emellett tekintettel arra, hogy divatiparágról van szó, így sokszor nemcsak évenként, hanem havonként, néha még hetenként is változtatni kellene az igények változása szerint. És bár azt mondják, hogy a divat időnként meg is ismétli önmagát, most például valahol a harmincas évek derekán tartunk, azért ez az ismétlés sohasem ugyanaz, és nem hajtható végre semmiféle kész recept alapján. Itt olyan gyorsaság kell a gyártás szervezésében, az anyag megrendelések belföldi és importforrásokból történő kielégítésében, de olykor például egy-egy fejlesztési vagy más hitel engedélyezésében is, amitől — valljuk meg őszintén — még elég távol vagyunk mind az iparban, mind a kereskedelemben és ne vegyék rossz néven, ha azt mondom, a bankoknál és a pénzügyi apparátusban is. Vályi elvtárs beszélt az árak alakulásáról. Ehhez szeretnék kapcsolódni, annál is inkább, mert a napi bevásárlások mellett szintén a könynyűipari cikkek elsősorban azok, ahol az emberek a minőséggel, árral, mint egyedi gazdálkodók konkrétan találkoznak, és ahol gyakran elhamarkodottan is az egész közgazdaságról formálnak véleményt. Természetesen nagyon nehéz érről a bonyolult témáról félreértések veszélye nélkül röviden beszélni. Nehéz egyrészt azért, mert nincs és nem is lehet az árrendszer egészéből kiszakított könnyűipari árpolitika. Azt már lassanként, de csak lassanként kezdi elfogadni közvéleményünk, hogy a divat iparágakban, ha elég változatosan akarjuk kielégíteni a szükségleteket, elengedhetetlen, hogy minden cikknek, azon belül minden fazonnak és választéknak legyen a másiktól eltérő, mozgó ára. Erről azután ki-ki a saját pénztárcája, vagy saját vágyai, vásárlási szokásai tükrében ítéli meg, hogy a másik cikkhez