Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-26

2067 Az Országgyűlés 26. ülése, 1969. szeptember 24-én, szerdán 2068 gasabb órabért felkínálni egy kezdő szakmunkásnak, mint a kiképzésükkel járó terheket folyamatosan viselni. És ezt annál is könnyebben megtehették, mert a szakmunkásképzés költségei nem merültek fel üzemeikben, és mint ismeretes, a kiképzési költségek közvetlenül vagy közvetve a dolgozók jövedelmére kiható tényezővé váltak. örvendetes, hogy ma már a mezőgazdasági üzemek is beléptek az ipari szakmunkást igénylők sorába. A mezőgazdaság ipari jellegű szakmunkás igénye nap mint nap növekszik, ezzel szemben viszont a feltételek hiányában igényüknek csupán töredékét áll módjukban kielégíteni. Nem vitás, hogy gondot, törődést, többletmunkát és költséget jelent az üzemek részére a szakmunkás képzése. Mielőtt azonban az elmondottakból a következtetést levonnám, hangsúlyozni szeretném *— és ez az igazsághoz tartozik, —, hogy a tanulóknak mintegy 10 százaléka, akikkel az iskolai tanműhelyekben foglalkoznak, százmillió forint évi nettó hasznot termeltek az elmúlt év során. Ez nem lebecsülendő szempont a tanulóképzéssel foglalkozó üzemek számára. Azonban, ha az üzemek maradéktalanul, de legalábbis megközelítően eleget akarnak tenni a tematikában előírt anyag oktatásának, úgy ennél kevesebb a tanulók termelésre fordítható munkaideje és kapacitása. Kevés ugyanis az olyan üzemeknek a száma, amelyeken belül a tematikában előírt valamennyi témakör tényleges termelési vonalon is gyakorolhatóvá válik. Ezért üzemeinknél sokszor találkozhattunk olyan törekvéssel, hogy a szakmunkástanulókat olcsó munkaerőként kezelve a napi termelésbe állítják be, háttérbe szorítva és elhanyagolva a képzés egyéb feladatait. Személyes tapasztalatként mondhatom el, hogy találkoztam olyan iparitanuló-képzéssel is, ahol a tanév kezdetén belépett első éves tanulókat úgyszólván azonnal exportminőségű termelőmunkával bízták meg, bár a legelemibb munkafogásokkal és szerszám-kezeléssel sem voltak tisztában. Az alapkiképzésre pedig csak az első év végén került sor. Nem nehéz elképzelni az exporttermékek minőségében támadt problémákat, és azt a nehézséget, amit a spontán begyakorolt alapfogások helyes munkamódszerré való átállítása okozott. Mindezek a problémák arra késztettek — egyetértve Kisgergely Lajos képviselőtársammal s —, hogy javaslatot tegyek arra, hogy az előttünk fekvő törvényben kapjon helyet a közös teherviselés gondolata. Le kellene szögezni a törvényben, hogy minden üzem, gyár, termelőszövetkezet, ahol nem folyik szakmunkásképzés vagy az igényüket nem kielégítő mértékben történik, úgy ezek legyenek kötelezve a szakmunkásképzés terheinek viselésére. Nem vagyok hivatva arra, hogy javasoljam a lebonyolítás módját, de úgy gondolom, hogy járható út lenne, ha a szakmunkásképzésben részt nem vállaló vállalatok az éves szakmunkás igényük arányában adózás vagy egyéb formában hozzájárulnának a szakmunkásképzés költségeihez. Javaslom ezért, hogy a törvény 11. §-a alatt (4) bekezdésként iktassuk be a következő szöveget: „Azok a vállalatok, amelyek szakmunkásképzésben nem vesznek részt, vagy igényüknek nem megfelelő számú szakmunkást képeznek ki, a szakmunkásképzés költségeinek viselésében — a jogszabályban meghatározott módon — részt vállalni kötelesek." Amennyiben ez a gondolat helyet kapna, úgy ez további lehetőségeket is feltárna. Á szakmunkásképzés közös teherviselése megteremtené a feltételeit az egységes alapképzésnek, amelynek elengedhetetlen követelménye a központi tanműhelyek felállítása. Ezekben a központi tanműhelyekben, amelyeknek helye leginkább a szakmunkásképző iskolák mellett lenne, de lehetne egy-egy nagyüzemben is, a képzés első fokozatában módot nyújtana egy széles körű, általános alapképzés megvalósítására. Tudjuk, hogy a korszerűsítési reform fő célkitűzéseinek egyike a konvertibilis szakmunkásképzés. Ennek pedig feltétele az egységes és magas szintű általános alapképzés. Ezeknek a magas fokon elsajátított alapismereteknek a birtokában módja és lehetősége lesz a szakmunkásoknak annyiszor átállítani magukat a technika újszerű követelményeinek, ahányszor azt a fejlődés a jövőben megkívánja. Ügy vélem, hogy ennek az alapvető követménynek akkor tudunk legjobban eleget tenni, ha létrehozzuk a magas szintű alapképzést nyújtó központi tanműhelyeket. Az üzemekre törvényesen kiterjeszthető közös teherviselés megteremthetné ezeknek az alapképzést nyújtó műhelyeknek anyagi bázisát. Abban az esetben, ha fokozatosan létrehozzuk ezeket az általános alapképzést nyújtó központi műhelyeket, akkor ebből még egy további előny is származik. Nevezetesen: a tanulók az első évre, a pályaválasztási tanácsadó bevonásával még nem konkrét szakmára, hanem csak általános szakmára nyernének felvételt, például: a tanulók egy része fémipari szakmára nyerne felvételt. Az első év eltelte után már alaposabb kiválasztási lehetősége volna az intézetnek és tanulónak egyaránt, hogy a fémipari szakmán belül például a gépszerelő, lakatos vagy esetleg a szerszámkészítő szakma áll-e legközelebb a tanuló képességeihez. Az egyéves alapképzési időszak hozzásegítené fokozott mértékben a tanárok segítségével a tanulót ahhoz, hogy a képességéhez legjobban illeszkedő szakmát válassza. Azt pedig tudjuk, hogy a jól megválasztott és az egyéniséghez legjobban vágó szakma legtöbbször egy életre tartó elkötelezettség alapjául szolgálhat. Tisztelt Országgyűlés ! A már elmondottakon kívül gondot okoz — bár erről már volt szó —, hogy a kollégiumi ellátás nincs megoldva. Heves megyei példára hivatkozva szeretném elmondani, hogy a szakmunkásképzés vonzóbbá tétele érdekében ezen a helyzeten sürgősen javítani kell. Elmozdíthatná a holtpontról ezt az állapotot az a kezdeményezés, amelyet a Heves megyei pártbizottság karöltve a megyei tanácscsal, indított el. Kérdést intéztek a nagyüzemek vezetőihez, hogy hajlandók-e részt vállalni szakmunkástanuló kollégium építési költségeiben. Az üzemek vezetői kivétel nélkül azonosították ma\