Országgyűlési napló, 1967. II. kötet • 1969. április 17. - 1971. február 10.

Ülésnapok - 1967-23

1857 Az Országgyűlés 23. ülése, 2969. július 2-án, szerdán 1858 kintetében. így a tanácsi szervek nemzeti jövedelemelosztó tevékenysége is korszerűbb formában juthat kifejezésre akkor, amikor érdekeltségi alapon nyugvó saját forrásait a különböző szabályozók segítségével megteremti, majd eszközeit a különböző társadalmi juttatások formáiban ugyancsak az egész lakosság érdekében felosztja, felhasználja. Úgy érzem, hogy a tanácsok költségvetési gazdálkodásában érvényre kell juttatnunk a korszerű pénzügyi politikai módszereket, és az új költségvetési szabályozók teljes érdekeltségi alapra való helyezésével biztosítani tudjuk a megyei vezetés részére a teljes gazdasági áttekintést. Tisztelt Országgyűlés! Az 1968. évi költségvetés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot jónak, reálisnak tartom, a magam részéről elfogadom és tisztelt képviselőtársaimnak elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK: Hallgassuk meg Fülöp János képviselőtársunk felszólalását. FÜLÖP JÁNOS: Tisztelt Országgyűlés! Felszólalásomban a napirenden levő múlt évi állami költségvetés végrehajtásával kapcsolatban, az 1968-as gazdasági év tapasztalatait figyelembe véve, a kőolaj- és gázipar néhány sajátos problémájával kívánok foglalkozni. Az utóbbi években a világ minden fejlettebb ipari országában jelentős mértékben fokozódott a szénhidrogének térhódítása. Ez elsősorban abból ered, hogy az alacsony termelési költség és a magas használati érték következtében a szénhidrogén-felhasználás növekedése a nemzeti jövedelem nagymérvű növekedését vonja maga után. Hazánkban 1960-tól 1968-ig tíz százalékkal emelkedett az egy forint nemzeti jövedelemre jutó energiafelhasználás fajlagos mutatója, annak következtében, hogy az energiastruktúrában a szénhidrogének aránya 21,2 százalékról 38,2 százalékra tolódott el. 1975-ig 56,6 százalék lesz a szénhidrogének aránya az ország energiamérlegében, és most már elmondható, hogy a kőolaj- és gázipar népgazdaságunk további fejlődésének egyik fontos tényezője lett. A párt- és állami szerveink által jóváhagyott energiapolitikai irányelvek maradéktalan végrehajtása érdekében 1975-ig szénhidrogéntermelésünket mintegy 50 százalékkal, kőolajfeldolgozásunkat csaknem 100 százalékkal, kőolaj, földgáz és termék-vezetékrendszerünket ugyancsak száz százalékkal kell növelni az 1968. évhez viszonyítva. A hazai igények kielégítése mellett kőolajtermék exportunk, bár volumenében csak másodlagos jelentőségű, mégis országunk fizetési mérlegét javító tevékenységnek tekinthető. Exportfeladatot demokratikus és tőkés relációban egyaránt teljesítünk. E tevékenységben további célunk, hogy a kis volumenű, de értékes termékek — kenőolajok, zsírok, vazelinok, parafinok — exportforgalmát növeljük. 1968-ban a kőolajtermékekből devizabevételünk mintegy 1,2 milliárd forint volt. Az energiapolitikában előirányzott gazdasági fejlődés a szabályozó rendszerrel szemben azt a követelményt támasztja, hogy a jelenleginél jobban ösztönözze a termelőket, a szolgáltatókat és főleg a felhasználókat az energiagazdálkodás hatékonyságának növelésére. A szénhidrogének kutatása, termelése és a forgalmazása bővítésével kapcsolatos országos célkitűzéseket az új gazdaságirányítási rendszerrel életbe léptetett egyes közgazdasági szabályozók nem elég ösztönző módon támasztják alá, és ezek véleményem szerint fékezik a feladatok végrehajtását. Az első kérdés, amit meg kell említenem, az, hogy a központi intézkedések mennyiben biztosítják a beruházások anyagi-pénzügyi feltételeit. A kőolaj és a gázipar a célcsoportos beruházások fejlesztését jelenleg 50 százalékban saját alapból biztosítja. Ez a körülmény lassítja a szénhidrogén-felhasználás növeléséhez feltétlenül szükséges beruházásokat, emellett nem veszi figyelembe, hogy az ország infrastruktúrájához tartozó országos gázvezetékrendszer, üzemanyagellátó hálózat bővítése, mint elsődleges állami feladat, központi keretből lenne fedezendő. Ezeknek a beruházásoknak az előnyei — a közutakhoz hasonlóan — elsősorban a népgazdaság többi szektoraiban jelentkeznek és egyetemes hatással vannak a népgazdaság fejlődésének egészére. Bár felmerült annak lehetősége, hogy az 50 százalékos mértéket az illetékes felső szervek csökkentik, még így is az 1969—1970-es évekre csaknem 1,5 milliárd forint terheli a kőolaj- és gázipar fejlesztési alapját. Ehhez a kérdéskomplexumhoz kapcsolódnak a beruházások egyéb korlátozó előírásai. Az amortizációnak csak 60 százalékát lehet visszatartani, ugyanakkor a fejlesztési alap fentiekben ismertetett 50 százalékos közvetett elvonása következtében nagyösszegű állami kölcsönöket, hitelösszegeket kell felvenni. Ezek visszafizetéséhez előreláthatólag nem lesz meg a fedezet. így, ha az olajipar eleget akar tenni országos fejlesztési célkitűzéseinek, akkor rövid időn belül fizetésképtelenné válik. A kőolaj- és a gázipar 1968-ban 6,3 milliárd forinttal, 1970-ben 8 milliárd forinttal, a tervek szerint 1975-ben 11,4 milliárd forinttal járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. Emellett még számításba kell venni azt az akkumulációt, amely a szénhidrogének arányának növekedése következtében a felhasználóknál jelentkezik. A nemzeti jövedelem növeléséhez való ilyen mérvű hozzájárulás felveti a kőolaj- és gázipar erkölcsi és anyagi elismerésének kérdését. Az olajipar 1967. évi bázisbérszínvonala 23 100 forint összegben került jóváhagyásra. Ez a bázisbérszínvonal — úgy vélem — alacsony, így évi 2—4 százalékos bérszínvonal-növekedéssel számolva, az 1968—1970-es években képződő részesedési alapban hiány jelenkezik. Az 1968. évi tapasztalatok azt mutatják, hogy az alacsony bérszínvonal következtében az iparban nem lehet stabilizálni a munkaerő-gazdálkodást. Sok területen nagy a munkaerő-vándorlás és ha ezt a tendenciát megfelelő bérezési intézkedésekkel nem tudjuk megakadályozni, akkor a legtöbb helyen még a jelenlegi terme81 ORSZÁGGYŰLÉSI ÉRTESlTÖ