Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-2

87 Az Országgyűlés 2. ülése, 1967. július 12-én, szerdán 88 tervezési joggal rendelkező vállalat még csak most fogja kinevelni tervezőgárdáját, ezért túlzott mértékben fog mellékfoglalkozásban szaktervezőket igénybe venni, nem ismerik a gyártástervezési módszereket és a tervezési munka igényelt mélységét, ezért sok vita lesz a tervező és a kivitelező között, a tervezési munkát teljes komplexitással nem tudják elvégezni, nem rendelkeznek megfelelő, minden szaktervezői ágban jó munkaerővel és a megfelelő tervezői gyakorlat hiánya már eleve lehatárolja tervezői tevékenységük hatékonyságát. Mivel pedig egyes vállalatoknál a beruházás nem tekinthető folyamatos tevékenységnek, nem tudják a beruházás befejezése után foglalkoztatni tervezőgárdájukat. A gyártervezéssel foglalkozó műszakiak szakképzése egy kisebb létszámú üzemi tervezőirodánál szinte lehetetlen. Mindezeket a nehézségeket nem a tárcatervezőirodák védelmében mondtam el, hanem azért, hogy az érintett vállalatok vezetői előre számoljanak ezekkel a nehézségekkel és tervezőrészlegeik tevékenységét egészséges mértékig fejlesszék azokon a területeken, ahol tevékenységüket a leghatékonyabban tudják kifejteni, mint például a TMK jellegű tervezési tevékenység és az olyan jellegű beruházási tervezés, ami nem igényel különösebb szakmai vertikumot. Csak ezek a feladatok lehetnek a vállalati tervezőirodák természetes feladatai. Beruházói praxisom alatt visszatérő jelenség volt az, hogy ha a kivitelező vállalat el volt látva munkával, akkor a jogszabályokban előírt, de lényegében szükségtelen terv hiánya .is akadályozta az építkezést, ha azonban kevés volt a munkája, akkor hiányos tervdokumentációval is tudott dolgozni. Ezért komoly kapacitásbővítési lehetőség volna abban, ha megszűnnék a mai értelemben vett kiviteli tervdokumentáció fogalma, mert jelentős tervezői kapacitás szabadulhat fel a beruházások fajtájára való tekintet nélkül, ha a tervezővállalatok által kidolgozandó tervek mennyiségét és mélységét a beruházó, a tervező és a kivitelező közös megállapodása határozná meg. Ez a megállapodás csökkentené a szerződések, levelezések és az ezekből eredő viták számát, ami sok jó szakember idejét és munkáját kötötte le eddig. Összegezve véleményemet, a tervezői kapacitás még hosszú ideig szűk lesz, még akkor is, ha az átmenet éveiben tartózkodás lesz az új beruházások vonalán. Még akkor is, ha már jelentkeznek a vállalatok, amelyek korábban egetföldet megmozgattak beruházási keretek biztosítása érdekében, és most, miután már tudják, hogy saját erőből kell fedezni igényeiket, vagy lemondták, vagy legalább is jelentős mértékben csökkentik kiviteli tervigényeiket. Ez egy természetes tisztulási folyamat, ami az átmenet éveire jellemző. A tárca tervezőirodáinak mégsem erre kell felkészülni elsősorban, hanem arra, amikor az átmeneti idő után újra megindul a nagyobb ütemű iparfejlesztés. Erre az időszakra kell felkészülni és együtt tartani azt a szellemi tőkét, ami az elmúlt évtizedek során létrejött és most már igen komoly, nagy gyakorlattal rendelkező tervezői kapacitást reprezentál. Ezek a tárca-tervezőintézetek, a VILATI, a KGMTI, az IPARTERV, a VEGYTERV, az UVATERV, sok hazai és sok külföldi nagy létesítmény tervezési feladatát oldották meg már sikerrel. Ezek az intézetek komolyan készülnek az új mechanizmusra. Mi magunk is — a KGMTI — már az átmeneti időben, eddig is több olyan alapvető intézkedést tettünk, amelyek a tervezői munka hatékonyságát fokozzák. Bevezettük a teljesítménybérezést. Ezzel egyrészt a termelés nagyságát, másrészt a termelékenységet tudtuk növelni. Ezzel értük el azt, hogy a járműprogram építési és technológiai kiviteli terveit határidőre kiszállítottuk. Bevezettük az egy összegű tervezési díjmegállapítás rendszerét. Ezzel a szerződéskötés átfutási idejét lehetett megrövidíteni. Űj szakosztályok megszervezésével nagyobb tervezői vertikumot létesítettünk. Bevezettük a fővállalkozói rendszert. Fővállalkozói részlegünk már megkezdte három saját tervezésű beruházás bonyolítását, Horgos miniszter elvtárs intencióinak megfelelően, önálló kereskedelmi tervet hoztunk létre és megvetettük a piackutatás alapjait. A tervezői munkaterületet kibővítettük úgy, hogy a szokványos tervezői munkán kívül új munkaterületeken is fogadunk már megbízásokat, üzemracionalizálási terveket, fejlesztési tanulmányokat, új technológiákat dolgozunk ki. Legutóbb a nagykanizsai Kőolajipari Gépgyárnak 135 gyártástechnológiát dolgoztunk ki, aminek következtében jelenlegi gépállománya és felszerszámozottsága mellett termelése megháromszorozódott és a gázprogramhoz szükséges 40 ezer tolózár legyártása biztosítható minden új beruházás nélkül. A szellemi export vonatkozásában megállapodást kötöttünk a TESCO-val, az export fővállalkozás lebonyolítására egyesülést hoztunk létre külkereskedelmi és kivitelező vállalatokkal. Tárgyalásban vagyunk szovjet, bolgár, görög és török igények vonatkozásában. Export-fővállalkozásainkban fő célunk az, hogy elsősorban magyar tervezésű és gyártású berendezéseket szállítsunk, például hengerműveket, elektro-acélműveket, kábelgyárakat, dróthúzóműveket. Ilyen vonatkozásokban vagyunk tárgyalásban és dolgoztunk ki ajánlatokat. Mégis azt tapasztaljuk, hogy amikor a hazai tervezőintézetek sikerrel oldanak meg nagy volumenű külföldi tervezési igényeket, piacképes berendezéseket és létesítményeket ajánlanak meg külföldre, s azokat nálunk meg is rendelik, ugyanakkor egyes gazdasági vezetőink között egyre gyakrabban jelentkeznek külföldi tervezőintézetek felé komplex tervezési igények, amikor pedig a devizában fedezendő tervezési költségek messze magasabbak, mint a hazaiak, a kooperációs és koordinációs lehetőségek pedig felette komplikáltak. Érdemes volna foglalkozni azzal a kérdéssel is: ha már tudjuk, hogy 60 forinttal számolják a dollárt, 40 forinttal a rubelt kereskedelmi kötéseinknél, vajon tudjuk-e ilyenkor, hogy mennyibe kerül nekünk 1 forint, mert ha tudnánk, akkor elsősorban saját lehetőségeinket használnánk ki maximálisan.