Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-12

945 Az Országgyűlés 12. ülése, 1968. március 29-én, pénteken 946 nak, hogy mi az ilyen igényünk, mire ő: Feri bácsi, nem is képzeled, hogyan örülnének ezek a fiatalok, ha éreznék, hogy az idősebb nemzedék kíváncsi az ő véleményükre. Ez is bizonyítja, hogy még több fórumot kellene adni nekik, még jobban kellene segíteni integrálódásukat. Már a társadalmi elkötelezettség tudata is többsíkúvá tenné az ifjúság életét. Tisztelt Országgyűlés! A társadalmi gondoskodás nem elég körültekintő volta néha meggondolatlanságokra késztetheti egyik-másik fiatalt. Legutóbb Szentgotthárdon a járási rendőrkapitánynak a paragrafus szerint le kellett volna tartóztatnia egy ilyen meggondolatlan határsértőt. Ehelyett segítőkészséggel személyesen keresett számára állást. Vannak járások, ahol állást kell keresni, vannak viszont városok, ahol munkaerőhiány van. Ezért volt bölcs a Politikai Bizottságnak a határvidék fejlesztésével kapcsolatos határozata. Nem is fejlesztés ez, talán egyszerűen országos szintre hozatal, nivellálás. Örülünk annak, hogy ez a folyamat erősödik. Végül megkérdezem: vajon a meggondolatlanok viszszatartásá nem az ő érdekükben történik-e? Tisztelt Országgyűlés! Nyugaton járva az egyik egyetem tudományos intézetében összehoztak egyik egykori honfitársunkkal. Sokat beszélgettünk egymással. Kikísért az állomásra. A vonatnál azzal búcsúzott el tőlem: mondja meg az édesanyámnak, hogy jól vagyok. Azután elkomorodott a tekintete és azt mondta: azt azonban ne mondja meg az édesanyámnak, hogy a hontalanság keserű kenyerét a legnagyobb ellenségemnek sem kívánom. Itt is érvényes, tisztelt Országgyűlés: aki nincs velünk, maga ellen van, aki kiszakítja magát a nemzeti közösségből, az bizony ott lelkileg sorvad. Tisztelt Országgyűlés! Az a jogpolitika, amely a jelentésekben tükröződik, a társadalom egységét — az egyén és a közösség viszonyának dialektikus egységét — szolgálja. A feladatokat az egész társadalom magáévá teheti. A jelentéseket elfogadom. (Taps.) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Az ülést 20 percre felfüggesztem. (Szünet: 16.58—17.19 — Elnök: KÁLLAI GYULA) ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Ülésünket folytatjuk. Dr. Marton Zoltán képviselőtársunk következik szólásra. DR. MARTON ZOLTÁN: Tisztelt Országgyűlés ! Mélyen tisztelt Képviselő Elvtársak ! A késői hozzászólóknak mindig az a népszerűtlen szerep jut, hogy mondanivalójuk egy jó részét ki kell tallózniuk, ha nem akarnak ismétlésekbe bocsátkozni. Jómagam is erre a sorsra jutottam, ezért csak égy olyan kérdéssel foglalkozom, amely még nem kapott kellő helyet és teret ezen az ülésszakon, s ez az utógondozás kérdése. A legfőbb ügyész elvtárs jelentésének 8. oldalán tesz egy olyan kijelentést, hogy a büntetőintézetekből szabadultak utógondozásával kapcsolatban a társadalom nem tesz meg mindent, amire lehetősége lenne. Joggal veti fel a társadalom fokozott felelősségét, mert nem segíti teljes súlyával ezeket az embereket, hogy újra beilleszkedjenek a normális kerékvágásba, A börtönből szabadultak további sorsát, élet- és munkakörülményeik kielégítő biztosítását nem lehet pusztán rendeletekkel megnyugtató módon megoldani. A Legfelsőbb Bíróság elnökének jelentése megállapítja, hogy 1968. január 31-én 62,5 százaléka, 1968. március 1-én pedig 63,1 százaléka a jogerősen elítélteknek már korábban is volt büntetve, ezek tehát visszaeső bűnözők. Szerintem ez a százalékos arányszám meglehetősen nagy, és elgondolkoztató, vajon valamennyi megrögzött, konok bűnöző-e, akivel már nem lehet mit kezdeni. Hátha a társadalom fokozott gondoskodása megóvta volna legalább egy részüket attól, hogy ismételten szembe kerüljenek törvényeinkkel? Nem igazságszolgáltatásunk felett kívánok itt pálcát törni, mert meggyőződésem, hogy bíróságaink ítéleteiket szocialista államunk törvényeinek megtartásával, társadalmunk érdekében hozzák. Az előttünk fekvő jelentéseken kívül társadalmi szerveink, illetve a lakosság részéről is történtek észrevételek, s ezek mind arra indítottak, hogy erről a kérdésről szót ejtsek. Munkahelyemen, a IV. kerületi tanácsnál, valamint választókerületemben, a XV. kerületben az elmúlt év folyamán részt vettem a Vöröskereszt, a Nőtanács rendezésében lebonyolított családvédelmi ankétokon. Ezeken megszólalt a rendőr, a bíró, az orvos, a pedagógus és a társadalmi aktivisták egész sora, s valamennyien elmondták véleményüket erről a kérdésről, és sok-sok példát hoztak fel a gyakorlatból. Külön hangsúlyt kapott az ifjúság védelme, valamint a javító-nevelő intézetből, illetve börtönből szabadultak további sorsának megoldása. Az ankét résztvevői felkértek arra, hogy az ott elhangzott véleményeknek alkalomadtán adjak kifejezést az Országgyűlés színe előtt. Azt hiszem, nemcsak bennem, hanem több képviselőtársamban is kialakult az a vélemény — és ennek itt már többen is hangot adtak —, hogy a bűnüldözés nemcsak rendőri és bírói feladat. Nem elég a visszaeső bűnösökre elrettentő büntetéseket kiszabni, hanem széles körű társadalmi összefogásra van szükség, hogy megmentsük a bűnbeeséstől azokat, akik zilált családi körülményeik vagy rossz társaság miatt erre az útra tévedtek. Több szerv is foglalkozik külön-külön ezzel a problémával, de meggyőződésem, hogy az ilyen irányú tevékenységek nem eléggé koordináltak. A tanácsok szociálpolitikai csoportjai, a gyámügyi hatóságok, a rendőrkapitányságok családvédelmi osztályai, a Vöröskereszt és Nőtanács aktivistáinak közreműködésével mindkét területen sokat tettek azért, hogy a szabadságvesztésre ítéltek visszatérésük után megtalálják helyüket a társadalomban. A veszélyeztetett gyermekeket és az állami gondozottakat rendszeresen látogatják a családoknál és az intézetekben egyaránt, tájékozódnak a gyermekek sorsáról, és erről rendszeresen beszámolnak a hatóságoknak. A börtönből, illetve javító-nevelő intézetekből szabadult fiatalokat segítik az elhelyezkedésben, utána is kapcsolatot tartanak velük, és fi-