Országgyűlési napló, 1967. I. kötet • 1967. április 14. - 1968. december 19.

Ülésnapok - 1967-4

205 Az Országgyűlés 4. ülése, 1967. július 14-én, pénteken 206 magyar egészségügyi törvény még 1876-ból származik, és azt hiszem, semmiféle külön magyarázat nem szükséges ahhoz, hogy ezt már régen elavultnak tekinthetjük. Gazdasági fejlődésünk egészséges folyamatának tartom általánosságban azt a decentralizáló törekvést, amely az egyes feladatok végrehajtását gazdaságosság és szakszerűség szempontjából az arra legilletékesebb területi szerveknek adja át, így az egészségügyi ellátást is. A jövőben az egészségpolitika végrehajtásáért a javaslattétel, a véleményezés és az irányelvek megadása után a felelősség túlnyomórészt a tanácsok vállain fog nyugodni, mert az egészségügyet a tanácsok a vonatkozó törvény és utasítások értelmében, de mégis önállóan irányítják. A tanácsok új működési és döntési jogköre számunkra azért lényeges, mert az egészségügyi ellátás mintegy 75 százaléka így a jövőben tanácsi költségvetési és közvetlen irányítási hatáskörbe kerül. j Az egészségügy helyzete és fejlesztése azonban szocialista társadalmunkban országos, mindnyájunkat egyformán érintő problematika, s ezért a decentralizálást úgy kell végrehajtani, és olyan végrehajtási megoldásokat kell keresni, hogy azok egészségpolitikai céljainkat erősítsék és a távlati fejlesztés érvényesülését ne gyengítsék. A tanácsok hatáskörének nagyarányú növekedésével elsősorban az ő feladatukká válik az egészségügy szakmai és gazdasági működtetése, valamint mennyiségi és minőségi fejlesztése is.

N Ügy gondolom, legalábbis kezdetben, ez nem lesz könnyű feladat. Felmerül ugyanis a kérdés, hogy induláskor a tanácsok és az egészségügyi osztályok vezetői egyrészt eléggé szakszerűen felkészültek-e már területükön az egészségügy szakmai és gazdasági vezetésére és működtetésére, másrészt több szakma mellett, és azok konkurrenciájában folyamatosan tudják-e biztosítani majd azokat a pénzügyi és fejlesztési kereteket, amelyek mind helyi, mind országos távlati fejlesztési tervünkhöz, azzal egybehangzóan okvetlenül szükségesek. Véleményem az, hogy a tanácsi szervek hatáskörének kiterjesztése mellett alapelvként el kellene fogadni, hogy az egészségügyi intézményi hálózat, annak működtetése, a gyógyító és egészségügyi munka szervezési formái nem kell hogy okvetlenül igazodjanak — és sok esetben nem is igazodhatnak — a járási, a városi, a községi és a kerületi közigazgatási határokhoz. Ennél nagyobb, összefogóbb szervező, irányító és gazdálkodó egységekre lenne szükség, mint amilyenek például a teljes profilú megyei kórházak, az úgynevezett egészségügyi bázis-intézmények lennének. Szerintem megyeszékhelyeken kell megszervezni azt az egészségügyi központot, amely szervezési, működési és gazdálkodási egységgé válva az összes egészségügyi kérdések megoldására és területi összefogására hivatott. Egészségügyi vonatkozásban a reform értelmében általában a jelenlegi megye az a nagyságrend, ahol az egységes egészségügyi feladatok kivitele ésszerű és gazdaságos. Ez képezhetné azt a szakmai és gazdasági koncentrációt, amely a tudomány és a technika mindenkori fejlődése arányában megfelelőbb szinten elégíthetné ki az egészségügyi igényeket, és biztosítani tudná a nagyon is szükséges mennyiségi és minőségi fejlesztést. Ugyanis csak ilyen nagy intézmények rendelkezhetnek gazdaságosan a szükséges pénzügyi adottságokkal, műszereltséggel, gépesítéssel, helyiségekkel és szakkáderekkel. Ugyanez érvényes Budapest egészségügyi irányítására is. Semmiképpen sem látszik célszerűnek, hogy a huszonkét kerületi tanács közigazgatási határai gátolják a főváros egységes egészségügyi ellátására törekvést, és a jelenlegi kötöttség mellett a fejlesztés egyes szakaszai csak állandó kompromisszumok árán legyenek — akkor is felemásképpen — megoldhatók. A felvetett kérdés arra utal, hogy ha a jövőben egészségügyről lesz szó, vagy egészségügyi kérdésekkel találkozunk, az országgyűlési képviselőknek elsősorban a helyi tanács igazgatási szerveinek munkáját kell jobban megismerniük, azt kell nagyobb figyelemmel kísérniük. Tisztelt Országgyűlés! Egészen röviden még egy második, alapvető kérdéssel szeretnék foglalkozni: az egészségügy általános lemaradásának behozásával, ennek érdekében a fejlesztés meggyorsításával és — ami ezt biztosítja — a nemzeti jövedelemből az egészségügy részesedésének növelésével. Ebből a célból a gazdasági reform életbeléptetésével párhuzamosán a kormány és a Gazdasági Bizottság állásfoglalását várjuk az egészségügy távlati fejlesztését összefogó terv kialakításához. Véglegesen meg kellene határozni a fejlesztés főbb irányait, annak módszereit, pontosan időzített egyes szakaszait és ugyanakkor biztosítani is kellene éhhez a gazdasági feltételeket. Csak ilyen hosszútávú, tudományosan megalapozott és feldolgozott tervek alapján lehet a korszerű követelményeknek megfelelő — amúgy is nagyon költséges — egészségügyi fejlesztést helyes útra terelni. Az utóbbi évek egészségügyi költségvetéseinek alakulása azonban csak részleges mennyiségi fejlesztést tudott biztosítani, de minőségit már nem. Ennek következtében a fejlesztés megtorpant. Dacára egyes új intézmények építésének és szakkáderek pótlásának, mindez teljesen elégtelennek bizonyult a feladatok megoldásához. Anélkül, hogy most az egészségügy egyes ágazatainak működési és fejlesztési kérdéseit részletezném, címszavakban rá kívánok mutatni, hogy a következő években elengedhetetlenül szükséges a fekvőbeteg-ellátás, az ágyszámok, és vele párhuzamosan a műszaki fejlesztés meggyorsítása, mert 15 éves távlatunkban kórházi ágyaink számát 78 ezerről 100—105 ezerre kellene emelni. Ugyanakkor a kórházak működését össze kell kapcsolni a "járóbeteg-ellátással és a szakrendeléssel is. Elodázhatatlanul sürgős nagy kórházakban és klinikákon az intenzív ápolási részlegek, valamint postoperativ szobák létesítése és ezek működésének biztosítása. Az elavult és súlyos helyzetben levő egyetemi klinikáink modernizálása hasonlóképpen nem tűr halasztást. Krónikus betegek részére olcsóbb pavilonok építése a célszerű. Ugyancsak növelni kell a ki-