Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.
Ülésnapok - 1963-19
1285 Az Országgyűlés 19. ülése 1965. november 12-én, pénteken 1286 Mindezek megvalósítása ma még természetesen igen sok problémát jelent, úgy személyi, mint tárgyi feltételekben egyaránt. Nógrád megye területén az 1960—1961-es tanévi alig 2000 fős tanulólétszámmal szemben az 1965—1966-os tanévben felvett szakmunkástanulók létszáma csaknem eléri a 3000 főt. Ez a növekedés egyébként az országos létszámnövekedésnek is megfelel. Sajnos, azonban nem növekedtek ilyen mértékben azok a személyi és tárgyi feltételek, amelyek szükségesek lennének megyénkben a szakmunkásképzéssel kapcsolatos feladatok maradéktalan elvégzéséhez. Gondolunk itt elsősorban a tanárok, a tantermek és az otthoni férőhelyek hiányára. Annak ellenére, hogy Salgótarján a második ötéves terv során egy új tíztantermes intézetet kapott és ennek következtében a tanterem-probléma ott nagyrészt megoldást nyert, a felvételre került é.^ otthonba helyezett 189 ipari tanulót csak négy különféle szálláson lehetett elhelyezni. A salgótarjáni tanulóotthonban 114, a salgótarjáni építőipari szálláson 25, a zagyvapálfalvai építőipari szálláson 20, míg az intézettől csaknem 20 kilométeres távolságra levő nagybátonyi otthonban 30 tanuló nyert elhelyezést. Mindez — mondanom sem kell — igen megnehezíti a salgótarjáni intézet egységes oktató-nevelő munkájának megvalósítását, tanulók szociális kulturális helyzetét és KISZ-tevékenységét, egyaránt. Tekintettel arra a körülményre, hogy a harmadik ötéves tervben 1970-ig a tanulói létszámnak még további növekedésével kell számolni, ami még az eddigieknél is nagyobb gondot jelent majd megyénk szakmunkásképző intézetei számára, már most kellene ennek megoldásán munkálkodnunk és erre a lehetőséget megteremtenünk. örömmel értesülünk a megalakítandó Országos Oktatási Tanácsról és helyileg különösen sok segítséget várunk a megyei oktatási tanácsok munkájától. Igen nagyjelentőségűnek tartom ezzel kapcsolatban azt, hogy a várható demográfiai csúcs ideje alatt a különböző tárcákhoz tartozó anyagi és személyi feltételekkel koncentráltan és a helyi, körülményeknek megfelelően gazdálkodhatnak a megyék területén, a pedagógusokkal és a tantermi férőhelyekkel egyaránt. Igen fontosnak tartanám, ha a megyei oktatási tanácsok ezen túlmenően az iskoláztatási problémákkal is gazdálkodhatnának. Az országos számokhoz kapcsolódva, a megyei igényeket tekintetbe véve határoznák meg, hogy hány gyereket kell szakközépiskolába, gimnáziumba, vagy szakmunkásképző intézetekbe irányítani. A jelenlegi középiskolai beiskolázás következtében ugyanis a folyó tanévben is igen sok ipari tanulóhely maradt betöltetlen, ami — mint Veres elvtárs tegnapi beszédében is említette — országosan négyezer körül van és olyan népgazdaságilag fontos hely, mint Csepel, a tanulói létszámtervet csak ötven százalékra tudta teljesíteni. Mezőgazdasági szakmunkásképzésünk beiskolázását még az is megnehezíti, hogy az oda kerülő fiatalok nem látnak a szakmában vonzóerőt, nem tudják, mennyi lesz a bérük, mert e szakmák bérezésének megállapítása késik, nem tudják tehát, fognak-e annyit keresni, mint „divatosabb" szakmákban elhelyezkedő társaik. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy pályaválasztási tanácsaink munkáját is jobban kellene majd azok felé a szakmák felé irányítani, amelyeken évről évre elég sok fiatalt lehetne elhelyezni az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt. Sajnos, megyénkre is jellemző, hogy leányaink is a „divatosabb" szakmákhoz vonzódnak és többségükben leginkább a fodrász, a női szabó vagy a kozmetikus szakmát választanák. Érettségizett fiataljaink jórésze pedig inkább kényszernek tartja a szakma elsajátítását, mint hivatásnak. Remélem, a megyei oktatási tanácsok jó munkája segítségünkre lesz abban is, hogy megjavuljon a szakmunkásképző intézetekbe felvett elsőéves tanulók tanulmányi átlaga is. Ez ugyanis nemcsak megyénkben, hanem országosan is igen elgondolkoztató képet mutat, mert például az 1961—1962. tanévben az első évre felvettek közül még 4,4 százalék volt a kitűnő és jeles rendűek aránya, 25 százalék a jó rendűeké, 50,3 százalék a közepes rendűeké és 19,8 százalék volt az elégséges rendű tanulók aránya. így 3,2 volt a felvettek tanulmányi átlaga. Sajnos/évről évre csökkent a felvételre jelentkező kitűnő, jeles és jó rendű tanulók száma és nőtt a közepes és elégséges rendűek aránya, így a mostani tanévben felvettek közül a kitűnő és jeles tanulók száma már az 1 százalékot sem éri el, a jórendűeké 13 százalékra csökkent, míg a közepés tanulóké 54, az elégségeseké pedig 32, § százalékra emelkedett. Tanulmányi átlaguk ennek következtében, sajnos, 2,8-ra csökkent. A balassagyarmati mezőgazdasági szakmunkásképző iskolában még ennél is rosszabb a helyzet, mert a felvett elsőéves tanulók tanulmányi átlaga mindössze 2,6. Ezek az adatok el kell, hogy gondolkoztassák mindazokat, akik a szakmunkásképzéssel foglalkoznak és azokat, akik a jövő szakmunkásaiért felelősséget éreznek. Azt hiszem, nem kell különösen bizonyítanom, hogy az ismertetett adatok milyen nehéz és felelősségteljes oktató-nevelő munkát jelentenek a szakmunkásképzésben dolgozó tanároknak, szakoktatóknak. Mindezeknek a nehézségeknek ellenére is elmondhatjuk, hogy az intézeteinkből kikerülő szakmunkások szakmai és politikai téren egyaránt megállják helyüket. Vállalataink, üzemeink elégedettek velük, és szakmunkásfiataljaink erkölcsi-politikai magatartása sem rosszabb más középiskolás tanulókénál. Tanulóink szakmaszeretetét, tanulási vágyát bizonyítja az is, hogy tankönyveiket, szakkönyveiket szeretik és mivel, sajnos, ezek kereskedelmi forgalomban nem kaphatók, csak úgy tarthatják meg őket, ha „elvesztik" és ellenértékük befizetésével tulajdonukban maradnak. Helyesnek tartanám, ha ezek a tankönyvek más iskolák tankönyveihez hasonlóan kereskedelmi forgalomba kerülve meg lennének vásárolhatók. Ez hozzávetőlegesen mindössze 15 vagon papíron múlik. Sok szó esik manapság fiataljainknak a mezőgazdaságban való elhelyezkedéséről és a mezőgazdasági jellegű szakmunkásképzésről is.