Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-19

1281 Az Országgyűlés 19. ülése 1965. november 12-én, pénteken 1282 Mindezek mellé számos egyéb nevelési kérdés is társul. El kell tüntetnünk a .mi tudatunkból is a szellemi és fizikai munkát egymástól hermetikusan elkülönítő polgári szemléletmód maradványait, s meg kell láttatnunk a kettő egymásra hatását. Ki kell formálnunk tanulóinkban az úgynevezett fizikai és technikai munkával kapcsolatos helyes szemléletet és magatartási formákat: az öntudatos alkotó kezdeményezés vágyát, a következetes kutató szenvedélyt, a mindig több és mélyebb tudásra törekvést, a fölös szellemi és fizikai energia okos, ökonomikus hasznosításának szükségességét, a tudás által kivívható emberi méltóság szeretetét, el kell vetnünk az egészséges szakmai büszkeség csíráját, meg kell láttatnunk a nagyobb szorgalom és tapasztalati tudás szerepét a közösség életében, istápolni kell az értékes egyéni hajlamokat. Amikor a fentiekből következően a túlzottan szakosított középiskolai munkára nevelésnek okos összevonását sürgetjük, ami minden bizonnyal jobb szemléletű hallgatói anyagot biztosít majd az ugyancsak ésszerű összevonást igénylő felsőoktatási intézményeink számára, azt is szükségesnek érezzük, hogy középfokú iskoláinkban a primer jellegű oktatási tevékenység mellett kapjon nagy szerepet a nevelőmunka körültekintőbb megszervezése is. A munkaoktatással kapcsolatos fenti pedagógiai kívánalmak, amelyek korántsem jelentik a lényeges jegyek összességét, már maguk is a nevelőtestületek közös munkáját, pedagógiai egységét kívánják. Egy-két exhiber nem csinálhat csodát. Nem mondhatjuk, hogy a nevelőmunka megtervezése ma már elég körültekintően történik. Különösen másodlagosnak, harmadlagosnak tűnik szerepe a számonkérés igénytelen formái között, amelyek során az érzelmi, erkölcsi, esztétikai és logikai követelmények széles skálája nemigen jut kifejezésre. Ezek nélkül pedig nem teljes a munkánk, hiszen ez azt jelenti, hogy nem léptünk feljebb:- a jó adatismerettel rendelkező, nagyszerű memóriakészségű gyermek maradt továbbra is a pedagógus eszménye a töprengő, gondolkodó, önmaga eszével élni akaró, de nem mindig slágfertig gyermekkel szemben. Meg kell mondanom, munkára nevelésünk különösein kezdeti gyenge minőségi és tartalmi szintjének egyik leglényegesebb okát az eredeti központi tervek minden áron való túlteljesítésében látom. Valahogy azt is mondhatnám, hogy jóval több lelkes iskolapolitikusunk van, mint amennyi objektíven számolni tudó, perspektivikusan látó szervező kapacitásunk. (Derültség.) De talán így is igaz a megfogalmazás: könyörtelenül kellett volna tartani magunkat az eredeti központi tervszámokhoz, akkor most nem kellene az öt plusz egyes oktatási forma kellő szintre történő redukálásának keserves útját járnunk — megvénkben is jelentősen csökkent az első osztályokban a számuk — és nem kellene a szakközépiskolai profilok szélesítésével foglalkoznunk. A központi tervszámokhoz való ragaszkodást a népgazdaság érdeke, az állami fegyelem megköveteli az egyes intézmények vezetőitől. Nemcsak az élet egyéb területein, így kell, hogy legyen a közoktatásban is. Az a tény, hogy ma már több feleslegessé vált szakközépiskolai típust kellett megszüntetnünk, vagy újjal helyettesítenünk, azt mutatja, hogy annak idején a lelkesedés tüzében porráégtek a valóság reális tényei, nem vizsgáltuk eléggé, van-e szükség rájuk, igényel-e olyan mennyiségben szakembert a társadalom, amilyen mértékben iskoláink képezni akarták őket. Kívánják-e valójában a gyermekek azokat a formákat — hiszen legtöbbjük nem választotta végül életpályául a tanult szakmát — rendelkezünk-e kellő pedagógiai érzékkel és szakmai tudással bíró oktatóval, tudunk-e elég alapot adni az oktatáshoz, elő tudjuk-e teremteni a szükséges tárgyi és gépi felszereléseket? A kevésbé átgondolt, ugyanakkor túlhajtott szervezések ezután nemegyszer a jogos és szükséges profilok kialakítását is meggátolták. Gondolok itt a békési gimnázium minden tekintetben indokolt, jól megalapozott kérésének elutasítására, amelyben egy elektromossági szakközépiskolai osztály megszervezésére kértek engedélyt, igazolva a szakemberigényt távlati bontásban is, megjelölve á képzést biztosító és kérő üzemet is. Vagy a békéscsabai gimnázium mind eddig elvetélt törekvésére, amely élelmezésikonzervipari szakismerettel kívánta ellátni — és tegyük hozzá, nagyon reálisan — ifjúságának jelentős részét. Ennek az igénynek a jogosságát, teljesítésének szükségességét különben a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány 2017/1963. számú határozata is aláhúzta. Ez Békés megye közoktatásának és szakemberképzésének helyzetét rögzítette, és a szükséges teendőket szabta meg. Sajnos, ennek a határozatnak a birtokában sem sikerült előbbre jutni. Megjegyezni kívánom, helyeselném — és kérem is —, hogy ennek a határozatnak a végrehajtását tanulmányozás tárgyává tegyék az érdekelt minisztériumok. A helyes irányú tisztulás jelét látom abban a nagy fejlődést jelentő határozatban, amely a jövő tanévtől kezdve körülbelül a felére csökkenti a szakközépiskolák típusainak a számát. A megszabott — úgy tudom — 37-es keretszám, hiszem, hogy egyrészt kellő választékot biztosít a középiskolákba lépő tanulóknak ahhoz, hogy egyéni hajlamaik szerint válogassák meg iskoláikat, másrészt megvéd a túl atomizált szemléletű munkaoktatás veszélyeitől. Helyesnek tartom magam is művelődésügyi politikánknak azt a törekvését — ahogyan erről egy-két szót ejtettem is már —, hogy ezt az összevonást felsőfokú intézményeinkkel kapcsolatban is megtegyük. A takarékosság elve is sürgeti ezt. Nagy luxusnak és kicsit talán önámításnak is látszik, hogy tízmilliós országunk 89 felsőfokú főiskolai és egyetemi intézménnyel és körülbelül 7000 tudományos előadóval rendelkezik. Amikor azonban a gazdaságosság elvét nézem, nem kívánom figyelmen kívül hagyni azt a kétségbevonhatatlan tényt, hogy a jó munkaerkölcs gyorsabb kialakításához, a hivatás- és kötelességtudat erőteljesebb megalapozásához alkalmasabbak a kis közösségek, hogy a társadalmi konzerválódásnak, a kollektív szemlélet és szervezeti élet fo-