Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-30

2029 Az Országgyűlés 30. ülése 1 Milliárdokat jelent az átépítés. Ha ezt választjuk, abbahagyhatjuk azokat a szép terveket, amelyeket elöljáróban elmondtam. Nem villa-mosítanunk, nem dieselesítenünk kell, hanem azt az összeget, amelyet a népgazdaság a közlekedésre be tud ruházni, ilyen alárendelt, egészen gyérforgalmú vonalak" építésére kellene beruháznunk, ahelyett, hogy ezeken a helyeken utat építenénk és megfelelő modern közúti közlekedést alakítanánk ki. Igen tisztelt Országgyűlés! Ki kell jelentenünk, hogy ezeknek t

a közlekedéspolitikai elképzeléseknek a megvalósításában rendkívül türelmesen akarunk eljárni. Amíg az új közlekedési ágat, tehát a vasút mellett a közúti közlekedést nem tudtuk alkalmassá tenni a közlekedés terhei megfelelő részének átvállalására, tehát nem építettünk megfelelő utakat, nem volt megfelelő gépjármű-kapacitás, autóbuszkapacitás, addig nyilvánvaló, hogy a meglevőt nem fogjuk mégszüntetni. Az is nyilvánvaló, hogy ezzel elsősorban jobb, modernebb közlekedést, másodsorban pedig mindenképpen azt akarjuk, hogy ez a közlekedés gazdaságosabb és a népgazdaság szempontjából olcsóbb legyen. így akarjuk végeredményben közlekedéspolitikai elképzeléseinket végrehajtani. Befejezésül: úgy érzem, hogy az 1967. évi terv biztosítja azoknak az elképzeléseknek a megvalósulását, amelyeket az igen' tisztelt Országgyűlés előtt vázoltam. Ezek a feladatok nem a közlekedés belső feladatai. Nem akarok arra hivatkozni, hogy a közlekedés álló alapja az egész ország álló alapjának egy harmadát teszi ki. Nem közömbös tehát, hogy ezt az állóalapot hogyan használjuk ki. Az sem közömbös, hogy egész energiaszükségletünknek körülbelül 14—15 százalékát a közlekedés használja fel, és az sem közömbös, hogy végeredményben a közlekedésben 350 000 dolgozó működik és ha hozzátartozóikat is számítjuk — ez összesen mintegy egymillió embert jelent —, az ország lakosságának tíz százaléka az, amely szívével-lelkével közvetlenül a közlekedéssel érez és a közlekedés feladatait akarja legjobb tudása szerint megoldani. Szerintem e feladatnak csak akkor felelhetünk meg, ha az egész népgazdaság együtt, segítőleg működik közre. És mivel az 1967. évi terv biztosítja a feltételeket, tiszta lelkiismerettel merem javasolni az igen tisztelt Országgyűlésnek, hogy a költségvetést fogadja el. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Mokri Pál képviselőtársunk. MOKRI PÁL: Tisztelt Országgyűlés! Az 1967. évi állami költségvetést előttem már felszólalt képviselőtársaim sokoldalúan indokolták, egyetértettek vele. Én is egyetértek a költségvetéssel, továbbá azokkal a hozzászólásokkal, amelyek arra utaltak, hogy a költségvetés végrehajtása során ez évben a mindennapi munkában úgy kell tevékenykednünk, hogy a közvetlen eredményeken túl, az eddiginél jobban nézzünk előre is, és vizsgáljuk meg a tevékenység távolabbi hatásait. E munka során már most is jóné•hány kérdés másképpen jelentkezik, mint eddig '7. január 28-án, szombaton 2030 és ezért ezeket másképpen kell megközelítenünk, más szemlélettel kell vizsgálnunk, másképpen kell cselekednünk. Egy ilyen területről, a szénbányászatról kívánok röviden néhány gondolatot elmondani. Amikor a felszólalásra jelentkezésemet megírtam, mostani mondanivalóimnál jóval több probléma, gondolat volt nálam feljegyezve. Most a kormány erre vonatkozó határozatának megszületése után — amelynek lényegét a nehézipari miniszter elvtárs tegnap felszólalásában ismertette — kevesebb a mondanivalóm. Annyit azonban el kell mondanom, hogy nálunk, a mi társadalmi rendszerünkben, a nehéz kérdések is a párt emberséges politikája szellemében nyernek megoldást. A párt útmutatása alapján született kormányhatározat ennek bizonyítéka és alapot szolgáltat ahhoz, hogy a népgazdaság érdekei által támasztott új helyzetben á szénbányászatban a közelebbi és a távolabbi jövőben felszabaduló munkaerőt — a társadalmi érdeknek és a. dolgozók érdekének együttes figyelembevételével — emberségesen csoportosítsák át más munkaterületre, illetőleg a bányászatban a koros, vagy erősebben megrokkant dolgozókról más úton történjék gondoskodás. Ez azt is jelenti, hogy a nehéz munkát végző bányászokról a kormány nemcsak a termelés gyors növekedésének éveiben nem feledkezett meg, hanem most, amikor à sorok rendezése, más minőségi feladatok teljesítése van napirenden, az ezzel járó bizonyos mérvű létszámcsökkentés időszakában sem feledkezik meg róluk. Ez a társadalom megbecsülését is jelenti a bányászok iránt. A megtett intézkedés és amit Lévárdi elvtárs a szénbányászat nem könnyű, de nem is kilátástalan jövőjéről elmondott, biztatást ad azoknak a vezetőknek és dolgozóknak, akik továbbra is a szénbányászatban tevékenykednek. A hangulat köztük nem pesszimista, van tenniakarás. Az ő véleményük is az, hogy sok olyan tartalék van még a magyar szénbányászatban, amelynek felszínre hozása meghatározott keretek között a szenet versenyképessé tudja tenni az új gazdasági mechanizmus körülményei között is és a szén még hosszú ideig az energiahordozók családjának megbecsült tagja lesz. Tisztelt Országgyűlés! Óvakodni kell azonban attól, hogy a kérdést leegyszerűsítsük, problémamentessé tegyük. A kormányrendelet is felhívja a figyelmet a munkaerőátcsoportosítás gondos előkészítésére és arra, hogy ez csak több tárca, valamint a helyi szervek együttes erőfeszítése révén valósulhat meg. Helyes, hogv az érintett területeken, a felszabaduló épületekben munkalehetőségeket kell biztosítani. Ezzel szeretnék néhánv gondolatban foglalkozni. Ez véleményem szerint a kérdés megoldásának legfontosabb és eevben legemberibb módia és erre kell leginkább törekedni. Ez jobb megoldás a viszonylag fiatal korban bekövetkező rokkantsági nyugdíjaztatásnál, ami sok példa tanúsága szerint a megélhetést usvan biztosítja, de a társadalmi fölÖslegesség életérzetét is kelti. Űj munkahelvek biztosítására nemcsak a felszámolásra kerülő, vagv erősen visszafejlesztésre kijelölt bánvavidékeken van szükség, ahol csak a termelésnek kisebb, esetleg időleges csök-