Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-18

1171 Az Országgyűlés 18. ülése 1965. november 11-én, csütörtökön 1172 túlbuzgósága sok esetben az iskolai reformtörvény alapelveinek meg nem értéséből fakad, akadályozza a reform szerinti tartalmi munka megvalósítását, mert tantárgyukkal szemben elfogultak, ami maximalista törekvésekben jelentkezik. Még mindig kevés idő jut a fogalmak elsajátítására — úgy látjuk — azoknak rögzítésére az órákon. A gyakorlás esetenként, és sokszor szinte a szülőkre marad, ami helytelen. A kiadott rendelkezések szigorúbb és következetesebb betartásán őrködni kell itt. A jövőben fokozottabb ellenőrzésen keresztül érvényt kell szerezni a kiadott rendelkezések szigorú és következetesebb betartásának. •A nevelés célja a szocialista ember személyiségének a kialakítása. Ebben a munkában szorosan együtt kell működnie az iskolának és a szülői háznak. Erre helyesen mutat rá a nevelési terv is. A nevelési terv a szülők részére is helyes útmutatást ad a neveléshez. Éppen ezért szükségesnek tartjuk, hogy a szülők még jobban ismerkedjenek meg a nevelési tervvel, a tervszerű nevelés programjával. A jövőben mindezeket — úgy látjuk — sokkal gondosabban kell biztosítani. Tisztelt Országgyűlés! Az oktatási reformtörvény megvalósításának központi alakja a pedagógus. A végrehajtás nem nélkülözheti a stabil nevelőtestületek kialakítását. Helyeseljük azokat az intézkedéseket, elgondolásokat, amelyek ennek érdekében a pedagógusok letelepedését, lakásproblémáikat kívánják megoldani, illetve előbbre vinni, A magam részéről a miniszter elvtárs előterjesztésével egyetértek és elfogadom. (Taps.) ELNÖK: Szólásra következik Varga Zoltánné képviselőtársunk. VARGA ZOLTÁNNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Négy éve jelent meg a III. törvény a Magyar Népköztársaság oktatási rendszeréről. A törvény megjelenését indokolttá tette a gyors társadalmi haladás, a termelés növekvő igényei és nem utolsósorban az a tény, hogy a szocializmus építése sokoldalúan művelt embereket kíván. Tehát mindez tette szükségessé azt, hogy oktatási rendszerünket tovább kellett fejleszteni, s megjelent az új törvény. Ma már nem kétséges, hogy a törvény megjelenése helyes volt, az élet, a társadalom igénye követelte. Magát a törvényt az egész társadalom érdeklődéssel fogadta. Talán nem túlzok, amikor azt mondom, hogy mi pedagógusok egy kis plusz érdeklődéssel fogadtuk ezt a törvényt. Nem akarom most elmondani önöknek, hogy ki, mit várt a törvénytől, annak egyes pontjaitól, paragrafusaitól. Néhány tényt azonban szeretnék kiemelni. A törvény megjelenéséig úgy láttuk, hogy nincs megoldva a 14—16 éves gyermekek problémája. Mi volt a helyzet a törvény megjelenése előtt? Kiszakadtak az általános iskola közösségéből, egy részük nem tanult tovább,' nem helyezkedett el, nem került bele egy másik, egy új közösségbe, s úgy éreztük, hogy ez alatt a két év alatt a gyermekekkel nem tudtunk megfelelően foglalkozni. Ahogy mi mondjuk a magunk | berkeiben: Kicsúsztak a gyermekek a kezünkből. A probléma megoldását többek között a törvény által meghatározott továbbképző iskolák létrehozásában láttuk. Teljes mértékben egyet tudok érteni az előttem szóló képviselőtársammal ezen ténnyel kapcsolatban. A társadalom minden iskolatípustól joggal várja el, s joggal támasztja vele szemben azt az igényt, hogy a tanuló életkorának, értelmi fejlettségének megfelelő terjedelemben és mélységben az ismeretek meghatározott rendszerét adja, ehhez yiszont az szükséges, hogy az a tanuló annak az iskolatípusnak minden évfolyamát elvégezze, mondhatjuk úgy is, hogy az iskolát befejezze. Nézzük meg, hogy a fennálló rendelkezés szerint kinek kell a továbbképző iskolába járnia. Annak, aki nem folytat tanulmányokat, illetve, aki nem lépett napi négy órát meghaladó munkaviszonyba. És mi a gyakorlat? Ki jár a továbbképző iskolába? Az, aki kereste a kibúvót és hiába kilincselt, de nem találta, mert sajnos ez a helyzet és ez szomorú, hogy van, aki megtalálja a kibúvót, mégpedig indokolatlanul találja meg. A tanulók másik része, aki a továbbképző iskolába megv, nem végleges céllal megy oda, hanem átmeneti állapotnak tekinti addigi amíg nem talál valamilyen munkalehetőséget. Nagyon kevés azoknak a tanulóknak a száma, akik be is fejezik a továbbképző iskolát, tehát előbb abbahagyják, mert munkaviszonyt kezdenek. Végeredményben így ez az iskolatípus a célját nem érte el, mert nem kapta meg a tanuló az ismeretek meghatározott rendszerét, vagy csak egy részével ismerkedett meg. Nem beszélve arról, hogy a továbbképző iskola célja az alapműveltség bővítése és emellett ipari vagy mezőgazdasági alapvető szakmai ismeretekkel megismertetni a tanulókat. Ilyen körülmények között ez viszont nem nyer megoldást. Szomorú tapasztalat, hogy a továbbképző iskolák a köztudatban nem jelentkeznek értékes iskolatípusként. Nem egy érintett tanácsi szerv például értetlenül áll az előtt a tény előtt, hogy a továbbképző iskola a tankötelezettségi korhatárba tartozó iskolatípus. A probléma itt az, hogy a körzetesítés folytán, amely a továbbképző iskoláknál még nagyobb mértékben érvényesül, mint magánál az általános iskola típusánál, a szülők anyagi megterhelése szintén előtérbe lép. A szülők szívesen vállalják az anyagi áldozatot, hogy gyermekük tudása tökéletesebbé váljék és elmélyüljön, de csak akkor, ha ez eredményes és gyümölcsöző. összegezve tehát, az én véleményem is az, hogy a továbbképző iskolák jelenlegi rendszere a hozzáfűzött reményeket nem váltotta be. A gyermekek tudásában nem térült meg sem a befektetett anyagi, sem a befektetett erkölcsi áldozat. Sok esetben ezek a továbbképző iskolák alacsonyabb színvonalon állnak, mint maga az általános iskola, nem jelentenek tehát fejlődést. Kérdés, hogy ilyen körülmények között fennmaradhat-e a továbbképző iskola. Véleményem szerint célját csak akkor tudja elérni, ha sokkal magasabb színvonalra emeljük és elérjük