Országgyűlési napló, 1963. II. kötet • 1965. április 3. - 1967. január 28.

Ülésnapok - 1963-18

1157 Az Országgyűlés 18. ülése 1965. november 11-én, csütörtökön 1158 mindig a népgazdaság teherbíró képességével, és azzal sem, hogy részben a dolgozók iskoláiban is teljesíteni lehet ezeket .a célkitűzéseket. Az elmúlt négy-öt esztendőben a középiskolai bázis nappali tagozatának fejlesztése olykor erőltetett volt. Gyakran meggyőződésünk ellenére is engedtünk az általános iskolából kikerülő gyermekek növekvő száma miatt jelentkező társadalmi nyomásnak, és a középiskolába túlzott mértékben vettünk fel tanulókat. A középiskola fejlesztésével azonban a tanteremépítésünk nem tudott lépést tartani, és nem tudtunk elegendő felszerelést sem adni. A társadalom részéről jelentkező továbbtanulási igény azonban örvendetes és egészséges. Az általános iskolát végzett gyerekek 40 százaléka (évi 67 000—70 000 tanuló), bejut a középiskolák nappali tagozatába; ezzel középiskoláink befogadóképességét kimerítettük. Az elkövetkezendő években — annak ellenére, hogy az általános iskolából kikerülő gyermekek száma tetemesen növekedni fog, a középiskolák első osztályába több gyereket felvenni már nem tudunk. Így az általános iskola nyolcadik osztályát elvégzett tanulók számának növekedése és a középiskolai létszám egy szinten tartása feszültséget fog okozni. Népgazdasági igény, hogy a szakmunkástanulók létszámát jelentősen növeljük. A középiskolai létszámokat tehát ennek gondos figyelembevételével kell megállapítani. A középiskolákba azokat a tanulókat kell felvenni, akik a tanuláshoz kedvet, szorgalmat, erős elhatározást mutatnak, és általános iskolai tanulmányaik során tanújelét adták, hogy megvan hozzá a tudásuk és a képességük. A szakmunkás képesítést szerző fiataloknak szintén megvan a lehetőségük a középiskolai továbbtanulásra, hiszen közülük a rátermettek a szakmunkástanuló iskola elvégzése után — termelő munkájuk megszakítása nélkül — középiskolai tanulmányokat folytathatnak, és erre — ösztönöznünk is kell őket. Kezdetben a munkára nevelést erősen leszűkítettük, csak a fizikai munkára korlátoztuk, és üzemekben, termelőszövetkezetekben kívántuk megszervezni. Figyelembe kellett vennünk, hogy a gimnáziumainkban nem voltak műhelyek, de azzal nem számoltunk reálisan, hogy az üzemek nem képesek a szakközépiskolások, ipari tanulók, műszaki egyetemi hallgatók mellett még a gimnazistákat is foglalkoztatni, a mezőgazdaságban pedig nem volt elegendő szakember. Ezt a felfogásunkat még 1960-ban helyesbítettük és kimondtuk, hogy az első osztályosokat legalább tanműhelyekben kell oktatni, ahol a rendszeres tanmenetszerű foglalkoztatást sokkal jobban meg tudjuk valósítani. Az ipari, mezőgazdasági üzemekben sok volt a kényszerű időtöltés, a ténfergés, a bizonytalankodás és gyakran bekövetkezett, hogy a tanulókat segédmunkásként alkalmazták. Az öt plusz eggyel kapcsolatban a legtöbb probléma a szakmai előképzés körül csoportosult. Az elgondolásunk az volt, hogy négyévi szakmai, elméleti és gyakorlati tanulmányok után a tanulók minősítő vizsgát tesznek és rövidített idő alatt szakmunkásokká lehetnek. Mi ezt a munkáranevelés pedagógiai céljának elérése mellett hasznos velejárónak gondoltuk, de a gyakorlatban fő célkitűzéssé vált. Ezt mérlegelve a Művelődésügyi Minisztérium már 1963ban helyesbítő intézkedéseket tett. Kezdte szigorúbban számon kérni a feltételeket, s ahol ezek hiányoztak, tiltottuk az öt plusz egyes formát és helyette kétórás gyakorlatot írtunk elő. Hogyan látjuk ezek után a gimnáziumi munkáranevelés jövőjét? Mint a bevezetőben említettem, a munkáranevelés elve változatlanul megmarad; a szakmai előképzést azonban töröljük a célkitűzésből. A népgazdaság gyors fejlődését és változásait is szem előtt tartva az lesz a helyes, ha a tanulók a természettudományos tárgyakban minél mélyebben elsajátítják a termelés tudományos alapjait, s emellett széles alapú műszaki-technikai ismereteket szereznek, gyakorlati munkafogásokat sajátítanak el, hogy ezek birtokában az érettségi után minél több irányban, minél jobb esélyekkel, minél gyorsabban hasznosíthassák a tanultakat. Hogy ez az iskolai gyakorlat társadalmilag hasznos munkát fog továbbra is jelenteni, az számunkra nem kétséges. És mi legyen az öt plusz egyes formával? Ez a forma változatlanul hasznos, de csak ahol a tárgyi és a személyi feltételek — mégpedig lehetőleg az iskolában — megvannak, tehát a tartalmas és tervszerű foglalkozás biztosítható, ott változatlanul a munkáranevelés leghasznosabb, legtöbb eredménnyel kecsegtető formája, és meg kell tartani. Ahol pedig nincs erre mód, ott heti kétórás foglalkozást kell szervezni, ahogyan ezt ma is érvényes utasításaink is mondják. Tisztelt Országgyűlés! Most hadd szóljak legfiatalabb iskolánkról, a reform teljesen új alkotásáról, a szakközépiskoláról. Célunk az volt, hogy az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem fejlődésével szükségessé váló kvalifikált szakmunkásokat fokozatosan érettségit is nyújtó szakközépiskolákban képezzük, akik mind a termelésben, mind az egyetemi, főiskolai továbbtanulásban megállják helyüket. Az érettségizett szakmunkásokat képző szakközépiskola a társadalom ama igényéből is született, hogy a gimnáziumok és a szakmai képzést nyújtó középiskolák közötti egészségtelen arány megváltozzék s így minél több középiskolai tanuló az érettségivel egyidejűleg azonnali munkábaállást is biztosító szakmai képzettséghez jusson. Ugyanakkor egyre világosabbá vált, hogy irányító munkakörre alkalmas technikusok középiskolában már nem képezhetők, mert nem szerezhetnek 18 éves korig a mai fejlődésnek megfelelő tapasztalatot. Az első szakközépiskolai osztályok szervezése óta csak hat év telt el, A szakközépiskolák társadalmi elismerését mutatja létszámuk gyors növekedése. 1950—1960-ban az első osztályba iratkozott 200 tanuló, az idei tanévben már 16 000. Ez a szám 6500-zal több, mint az összes ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikumok első osztályosainak száma. A végzetteket szakmai, elméleti és gyakorlati tudásuk révén általában szívesen látják az üzemekben, továbbá megállják helyüket az egyetemeken és főiskolákon is. Többségük megszerette tanult szakmáját, és abban szívesen dolgozik.