Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-13

893 Az Országgyűlés 13, ülése 1964. november 20-án, pénteken 894 bekapcsolódtak a nemzetközi élet vérkeringésébe és a gazdaságilag gyengén fejlett országok is megszerezték állami. függetlenségüket, lehetővé tette, hogy a kulturális javak cseréje sokkal szélesebb körű legyen és ne csak egy vagy két kontinensre szorítkozzék. Ugyanakkor a kulturális kapcsolatok struktúrájukban is megváltoztak az elmúlt két évtized során, amiben talán az a legfontosabb változás, hogy a tudományos és oktatási kapcsolatok jelentősége rendkívüli mértékben megnőtt anélkül, hogy az egyéb szellemi javak cseréje veszített volna valamit a jelentőségéből. Azonban különösen tudományos vonatkozásban egyre nagyobb azoknak a problémáknak a száma, amelyek tisztán nemzeti erők segítségével nem is kutathatók, vagy kutathatók ugyan, de nem oldhatók meg és már a kutatás stádiumában is különböző országok, illetve különböző országok kutatóintézményeinek széles együttműködésére van szükség. A napokban olvastunk arról az egyezményről, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió kötöttek például a tengervíz sótlanításának megoldására. Olyan méretű tudományos probléma ez, amelytől a világ jövendő haladása igen nagy mértékben függ. A vízügyi törvényjavaslat vitája során már hallottunk néhány képviselőtársunktól erre vonatkozólag meggyőző adatokat, és hozzá szeretném tenni, hogy különösen súlyos ez a probléma a trópusi területeken, ahol a vízellátás még nagyobb mértékben képezi a gazdasági fejlődés alapját, mint bárhol másutt. Viszont a problémakör annyira nagy, átfogó és súlyos, hogy még olyan nagy országok kutatóhálózata sem tudja egyedül megoldani, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok. Ezeknek a problémáknak a száma — amelyek tehát széles nemzetközi tudományos együttműködést igényelnek — egyre nagyobb lesz a mai világban. Számos ilyen, jelentőségében is hasonló kérdést lehetne még felsorolni, ezért különösen az alkalmazott tudományok vonatkozásában bizonyos internacionalizálódás megy végbe; tudniillik a tudományos erők már bizonyos kooperációban kutatnak és az így elért eredmények hasznosítása is valamennyi, a kutatásban részt vevő országban valósul meg. Egyre nagyobb mértékben kapcsolódnak be ebbe a kutató tevékenységbe a nemzetközi szervezetek is. Szeretnék utalni arra, hogy ' az UNESCO például csak a közelmúltban két-három olyan nemzetközi jellegű kutatóintézményt létesített, amely szintén hasonló fontosságú, az egész világ lakosságát érintő kérdések megvizsgálását tűzte napirendre. Miután a tudományos kapcsolatok ilyen módon térben is kiterjedtek, struktúrájukban megváltoztak, ennek következtében a tudományos és kulturális kapcsolatok jelentősége a világban igen nagy mértékben megnőtt, s erősödött az a hatás is, amit ezek a kapcsolatok az egyes országok, az egyes államok életére kifejtenek. Ha következtetéseket akarnék most ezekből levonni, akkor nyilván az lenne az egyik elsőrendű következtetés, hogy a mai világban — tudományos és kulturális értelemben — izoláció már nem lehetséges, és tegyük hozzá, nem is célszerű. Voltak idők, amikor különböző országok arra törekedtek — már több száz évvel ezelőtt voltak hasonló törekvések — hogy a saját tudományos vívmányaikat más népek előtt, a nemzetközi világ előtt esetleg eltitkolják; ma azonban, amikor a tudomány fejlesztésében lényegében 3 milliárdnyi ember munkálkodik — mert bizonyos értelemben mindenfajta termelő munka, amelyet végzünk, összefügg az alkalmazott kutatással — tehát amikor ilyen nagy erők munkálkodnak az egyes országokon kívül is a tudomány fejlesztésében, akkor az a nemzet, amely a maga vívmányait el akarná titkolni, többet veszítene ezen, mint amennyit nyerne, hiszen elesik attól a lehetőségtől, hogy más országok által elért tudományos eredményeket applikáljon. Hozzáteszem azonban, hogy izoláció tudományos és kulturális értelemben nemcsak olyan módon lehetséges, hogy ez valami központi elhatározás eredménye; olyan módon is lehetséges, ahogy ma sok nyugati országban találkozunk ezzel a jelenséggel, hogy tudniillik nem értik meg a bennünket körülvevő világot és környezetet: elzárkóznak szellemileg attól és ennek következtében alkalmatlanná válnak a világ új tényeinek és új jelenségeinek recipiálására, befogadására. Ez is rendkívül veszélyes jelenség és ha például figyelemmel kísérjük egyik-másik tőkés állam sajtóját, vagy bizonyos körök által irányított sajtóját abból a szempontból, hogy mennyit értenek meg korunk leglényegesebb kérdéseiből, akkor találkozunk ezzel a jelenséggel, ami szintén izolálódásra vezet és ennek következtében a tudomány vagy a kultúra fejlődése szempontjából veszedelmes jelenség. A tudományos és kulturális kapcsolataink tehát — logikus következményeképpen az itt elmondott általános helyzetnek — igen nagymértékben növekedtek az elmúlt évek során. Hozzá szeretném tenni: abban, hogy tudományos és kulturális kapcsolatainkat ilyen nagymértékben sikerült kibővítenünk, számos más tényező is szerepet játszott. Ezek közül szeretném megemlíteni mindenekelőtt a politikai körülményeket, tudniillik azt, hogy a Magyarország és külön a szocialista világ iránti érdeklődés mindenütt megnőtt. Ez a megnövekedett érdeklődés lehetővé tette azt, hogy a magyar kultúra, vagy általában a szocialista kultúra különböző alkotásai kijussanak külföldre és lehetővé tette, hogy ott nagy és jelentős hatást érjenek el az ottani közvélemény körében. Különösen szeretném hangsúlyozni ebből a szempontból, hogy mennyire megnőtt az érdeklődés a szocializmus, a szocialista társadalom és gazdaság építése során felvetődő és felmerülő kérdésekkel kapcsolatban a világ minden táján, a gazdaságilag gyengén fejlett országokban ugyanúgy, mint a nyugati országok közvéleményének igen jelentős részében. Sokan nem is érzékelik, hogy milyen nagymértékű ez az érdeklődés. A külügyminiszter elvtárs beszámolójában említett 14 szocialista országon kívüli világ — hogy ezt a kifejezést használjam — nem elsősorban arra kíváncsi, hogy képesek vagyunk-e, vagy hogyan vagyunk képesek különböző, nyu-