Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.
Ülésnapok - 1963-13
871 Az Országgyűlés 13. ülése 1964; november 20-án, pénteken 872 valóvá vált, hogy nincs lényeges kérdésekben változás. Azután az is nyilvánvalóvá vált, hogy azok, akik a földrengés megismétlődéséről beszélnek, ezek a prognózisok nem számolnak a szocialista országok közötti kapcsolat természetével, mert itt nem azzal a kategóriával gondolkodunk, hogy Si duo faciunt idem, non est idem — ha ketten ugyanazt teszik, nem ugyanaz. Ez a kapcsolat sokkal mélyebb belső kapcsolat, a társadalmi rendszerek azonossága és ez a kohéziós erő. Tisztelt Országgyűlés! Meggyőződésünk, hogy megyünk előre és jól van ez így. Sem tíz évet nem akarunk visszamenni, sem húsz évet nem akarunk visszamenni. Jó ez a mi levegős életünk. Sokakat melegít fel a szocialista demokráciának és humanizmusnak a szemünk előtt való kibontakozása. Barcs Sándor képivselőtársam említette a liberalizálódást. Nézzük csak meg a szabadság fogalmát. A francia forradalom a liberté»— égalité— fraternité — a szabadság— egyenlőség—testvériség fogalmát dialektikus Összefüggésében ismerte valóságnak. Csak később, amikor a történeti fejlődés után ellazult a szabadság a testvériségtől és az egyenlőségtől, így lett a szabadság a kevesek szabadsága, az erősek szabadsága, az egyenlőség és a testvériség rovására. Igen! Levegős a mi életünk, mert a társadalom szabadsága jelenti az egyéni szabadságot. A régi Magyarország egyik szentgotthárdi képviselőjéről mondja a fáma, hogy a Parlamentben csak egyszer szólalt meg és annyit mondott: „Csukják be az ablakot, huzat van". Én azt hiszem, ez egészen szimptomatikus, nagyon szemléltető, nagyon jellemző, nagyon kifejező, mert a kiegyenlítetlen Magyarországban valóban becsukták az ablakot. De a társadalmi forradalomnak a vihara felszakította az ajtókat és az ablakokat. Mi úgy gondoljuk, hogy nyitva is kell hagynunk az ablakokat, hadd halljunk meg mindent, ami a mi népünknek a kérdése. Tisztelt Országgyűlés! Űj társadalom épül és az építőmunkában, amelynek alapja az embernek emberhez való új viszonya, részt kérnek és részt kapnak a pártonkívüliek, a keresztények is. Egy keresztyén képviselő sok kérdéssel foglalkozik. Bocsánat, javítok: a parlamentnek egy keresztyén tagja, mert jómagam is meghasonlottam a keresztény politikával, az úgynevezett keresztény Magyarországgal, a hárommilió koldus, a Mária Valéria-telepek és a faji gyűlölet Magyaroszágával. Annak semmi köze nem volt a keresztyén felebaráti szeretethez. De fáziseltolódással Daniello Dolci Szicília nagy nyomorúságát látva meghasonlott a demokrácia christia1 naval is. Tisztelt Országgyűlés! Ha most néhány gondolatot vetek fel a társadalom belső kapcsolataira vonatkozólag, teszem ezt azért, mert éppen ezzel a kérdéssel kapcsolatban sokszor „adnak gázt" a hidegháborúsok és itt jön elénk az antikommunizmus kérdése. Az én meggyőződésem szerint a keresztények egy sajátos darabját képezik a szocialista társadalomnak, de ez a sajátos az egészhez tartózik. A kettő dialektikus feszültségben: egy. Részt veszünk a nemzeti egységben anélkül, hogy a saját magunkkal való egységünket feladnánk. Sőt, saját egységünkhöz tartozik hozzá az, hogy a hazához tartozók, a hazának, a szocialista hazának a fiai legyünk. Az, hogy bizonyos végső filozófiai kérdése(I ket nem tudunk vállalni, mégpedig nem filozófiailag, ismeretelméleti, hanem egészen más alapon, ez nem jelenti, hogy ne mondjunk igent szocialista hazánk igazságos társadalmi célkitűzéseire. Sőt az, hogy nem vállalunk bizonyos filozófiai végkövetkeztetéseket, éppen az teszi hitelessé a keresztyén embernek a szocializmusban való felszabadult részvételét. És erre az „igen"-re ma már hazánk sok-sok keresztyén állampolgára felszabadult. Mintegy harminc évvel ezelőtt, egyetemista koromban egy párizsi diákszállóban sok jó, őszinte beszélgetést folytattam magyarországi szocialista emigránsokkal. Ezek a barátaim azt mondták nekem: téged annyira izgat a szociális kérdés, hogy mi szerzünk neked Moszkvában ösztöndíjat. Én azt mondtam nekik: Titeket meg annyira izgat az igazság kérdése, hogy én szerzek nektek ösztöndíjat a párizsi teológiai fakultásra vagy strasbourgi Seminaire-be. Azután kvittek lettünk: egyikünk sem fogadta el a másik ajánlatát. De azóta is izgat a marxistákkal való beszélgetés, mert egészen nyilvánvaló számomra, hogy igazságkeresésünk nem igazságkeresés, ha nem nézzük, nem vizsgáljuk meg az igazság társadalmi dimenzióját. Az a tény, hogy a keresztyének a vertikálisnak és a horizontálisnak a találkozásából indulnak el, elemi módon kötelezi őket a társadalom, a közösség szolgálatára, még akkor is, ha az a közösség nem vesz tudomást erről a vertikálisról, ha ez számára nem valóság. Mindig mélységesen elszomorított, amikor kijátszották ezt a tényezőt a horizontálissal, a társadalmi fejlődéssel, a tömegek önmozgásával szemben. Kétségtelen: ebben a kérdésben nagyon-nagyon sok mulasztása van a keresztyénségnek, és ha — visszagondolva ezekre a beszélgetésekre —, számomra valami tragikus, akkor ez az, hogy a világtörténelem folyamán úgy konfrontálódott a munkásmozgalom és a keresztyénség, ahogyan konfrontálódott. Ha ezt elemzem, nyilvánvalóan, világosan látom, hogy ez a humanizmusból történt a munkásmozgalomnak az egyházzal való szembekerülése. A keresztyénség inhumánussá fejlődött. A lényeges, döntő pont tehát a humanizmus, és így lett ateistává a munkásmozgalom. Ennek a sok-sok mulasztásnak ellenére az egyház tiszta lapot kapott. Azt, hogy tiszta lapot kapott az egyház hazánk vezetőinek kezéből, hálás köszönettel vesszük és — engedtessék meg a parlament dialektikus materialistái között egy dialektikus teológusnak ez a megállapítása — ezt a tiszta lapot nemcsak hazánk vezetőinek, hanem másvalakinek, az Istennek a kezéből is fogadjuk mi, magyarországi keresztyének. Ez persze semmiképpen sem jelenti azt, hogy az előbb kimondott köszönetet visszavegyem, mert éppen akkor nem volnék dialektikus teológus. Ez kötelez bennünket, keresztyéneket, az NDK-beli és a szocialista országokbeli keresz-
