Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-13

867 Az Országgyűlés 13. ülése 1964. november 20-án, pénteken 868 hanem azért is, mert hivatásomnál fogva én magam is ugyanezeket a tapasztalatokat szűrtem le nemzetközi konferenciákon és külföldi útjaimon. Hogy hazánk tekintélye ilyen tiszteletre méltó módon növekedett, az kétségkívül rendkívül örvendetes tény, ugyanakkor nagyon érdekes jelenség is, különösen ha történelmi perspektívában mérjük. Mert ezt a tekintélyt rövid nyolc esztendő alatt vívtuk ki és a start — hogy sportnyelven fejezzem ki magam — egyáltalán nem volt kedvezőnek mondható. Én magam 1957 március 15-én vettem részt az első nemzetközi konferencián Párizsban, és akkor nemhogy a Magyar Népköztársaság, vagy Magyarország küldöttének nem neveztek a nyugati diplomaták, hanem csak úgy aposztrofáltak, mint a Kádárrendszer emberét. Nyugati diplomaták, a Szabad Európa rádió és kapcsolt részei, a nyugati sajtó ebben az időben Magyarország minden küldöttét minden konferencián és az ENSZ-ben is, csak mint a Kádár-rendszer emberét titulálták. És hazánkra annyi mocskot, rágalmat szórtak, ami — megint csak sportnyelven szólva — egy ilyen kis ország történetében, mint amilyen a miénk, egész biztosan világrekordnak számít. Az úgynevezett magyar ügy divatos napirendi pont lett és az imperialisták szónokai bőségesen merítettek azokból a Magyarországból keltezett, de valójában valamelyik fényestükrös bécsi kávéházban született hírekből, amelyeket naponta agyaltak ki a különféle hír gyártók. Az ilyenfajta, művi úton előállított események abban az időben nagyon kelendő árucikkek voltak. Az útszéli rágalmak és piszkos hazugságok az egész világot bejárták és nemcsak a sajtóban, a rádióban és a tárgyalótermekben lanszírozták őket, hanem különböző burzsoá irányítás alatt álló nemzetközi szervezet, szövetség határozataiban is. így a Nemzetközi Jogász Szövetség 1957. júniusában ilyen kitalált rágalmak alapján „értékelte" a magyarországi helyzetet, és a többi között megállapította, hogy mi Budapesten három kínzókamrát tartunk fenn és a deportáltak száma meghaladja a 35 000-et. Az egyik állandóan visszatérő rágalom szerint fiatalkorúak tízezreit tartjuk börtönökben, várva, hogy nagykorúakká váljanak és kivégezhessük őket. És ezután, hogy a borzalmakat grand-guignol-i méretekben csak még fokozzák, törvényszerűen megjelent a burzsoá lapokban a nagy szenzáció: Magyarországon 150 fiatalkorút kivégeztek. De a gazdasági helyzetünkről is lesújtó véleménye volt a kapitalista sajtónak. Az Economist azt írta, hogy „Az erősödő politikai elnyomást a szegénység és a nélkülözések súlyosbodása kíséri, szaporodnak az elbocsátások, esnek a munkabérek, fenyeget a munkanélküliség". Az Osservatore Romano, a Vatikán lapja szerint „a magyar kormány évszázadokkal akarja visszaállítani az óramutatót és a török birodalom korát akarja visszahozni". Reggeltől estig és estétől reggelig lehetne sorolni az idézeteket, úgy gondolom azonban, felesleges rájuk az időt pazarolni. Mégis néhány emlékeztető példát fel kellett itt sorolnom, mert ha ma olvassuk a nyugati sajtót, egészen más képet kapunk Magyarországról. Az Economist például, amely 1957-ben — mint most a tiszteLt Országgyűlés hallotta — még elszegényedésről és munkanélküliségről írt, az idén a legnagyobb elismeréssel számol be ' eredményeinkről. A Frankfurter Rundschau, amely 1956. decemberében „Magyarország gazdasági csődje" címmel közölt cikksorozatot, 1963-ban a magyar—nyugatnémet kereskedelmi egyezményt méltató cikkében azt írja, hogy „Egyre vonzóbb lett az üzlet Magyarországon." Az ugyancsak nyugatnémet Stern megjegyzi: a magyarok mint azt az ENSZ statisztikusai, kiszámították, naponta több kalóriát fogyasztanak, mint a gazdag amerikában élő emberek. Az ifjúságról is megváltozott hangon ír a nyugati sajtó. Nincsenek már 14—15 éves úgynevezett ellenállók. A Der Tagesspiegel szeptember 10-i számában olvashatjuk, hogy a nyugatnémet diákszövetség küldöttséget menesztett Budapestre, és amikor ez a küldöttség visszaérkezett Németországba, interjút készített vele a lap munkatársa. A küldöttség tagjai elmondták — írja a lap —, magyar diáktársaik minden gátlás nélkül elbeszélgettek velük és más külföldiekkel a legkülönbözőbb politikai problémákról és határozottan képviselték álláspontjukat. Kellemesen lepte meg őket, hogy a magyar egyetemisták túlnyomó többsége ösztöndíjat kap. Magyarországon — írja a lap — az iskolarendszer és a különböző oktatási formák hálózata olyan kiterjedt, hogy minden harmadik magyar valamilyen képzésben, vagy továbbképzésben részesül. A Glasgow Herald ez év júliusában, a lap nálunk járt munkatársa tollából, cikksorozatot közöl; Andrew Horgravenek hívják az újságírót. Cikkeiben a többi között azt olvashatjuk, hogy „Kádár János miniszterelnökre és a kommunista pártra sok egykori ellenfele is olyan érzéssel tekint, amely már közel jár a szeretethez". (Derültség.) „Mindez elképzelhetetlen lett volna néhány évvel ezelőtt. A háború előtti viszonyokat figyelembe véve Magyarország óriási ütemben haladt előre." Végül hadd álljon itt Lady Listowell Juditnak a Times 1964. október 13-i és 14-i számában megjelent cikkéből egy idézet. Ezt írja: „1956 óta a kormány fokozatosan olyan állapotokat teremtett, amelyek között újra érdemessé vált élni. A munkásság helyzete olyan, amilyen a múltban sohasem volt." Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy ez a Lady Listowell Judit magyar származású arisztokrata, lánykori néven Márffy-Mantuano Judit, a Horthy-rendszerben a felső tízezer legfelsőbb régióihoz tartozott, ha tehát ma ilyet ír rólunk, akkor azt nyilván nem osztályhelyzete diktálta. (Derültség.) No de természetesen jelennek meg, ha nem is nagy számban, kedvezőtlen cikkek is, sőt még rágalmakat is találunk. Gyakori azonban az olyan cikk, amelyben újságírók gondosan mérlegelnek szinte patikamérlegen és a pozitívumok mellett néhány negatívumot is felsorolnak. Ezek a negatívumok néha megmosolyogtatják az embert. Halász Péter volt budapesti újságíró, aki