Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-13

839 Az Országgyűlés 13. ülése 1964. november 20-án, pénteken 840 a jogi és az ipari bizottság tárgyalt, hogy nagyon élesen ütköztek össze a két törvényjavaslatot előterjesztő központi szervek, tehát az építésügy és a vízügy egyenesen szólva centralizáló, központosító törekvései és a bizottságban részvevő .megyei képviselőtársaknak, akár tanácsi, akár pártbizottsági munkahelyen vagy akár termelőhelyeken dolgoznak, a decentralizálást, a helyi szervek felelősségét és hatáskörét növelni kívánó álláspontja. Csak kompromisszum létesült mindkét törvényben, s úgy tűnik, hogy a két nagyon élesen összeütköző -— bár nem antagonisztikus ellentét — problémáról, amely a bizottsági vita tanúságaként, mintha a fejlődés előrehaladtával nem csökkenne, hanem erősödne. Elveink itt teljesen világosak és a demokratikus centralizmus klasszikus szocialista elvei minden általános elvi útmutatást megadnak, s mély meggyőződésem, hogy kifogástalanul megvilágítják a megoldás perspektíváját. Csakhogy itt nem perspektivikus és elvi kérdésekről van szó, hanem tényleges, konkrét feladatkörökről, felelősségről, jogosítványokról, és ezekről most már nagyon sok tapasztalatunk van helyi tanácsaink működésében is, minisztériumi, központi szerveink működésében is. Mindenesetre ebben az esetben sikerült olyan kompromisszumot találni, amely ugyan nem elégíti ki igazán egyik oldalt sem, s talán kevésbé elégíti ki a tanácsi és területi szervekben dolgozó képviselőtársak ott kifejtett követelményéit, de általuk is elfogadhatónak minősült. Meggyőződésem azonban, hogy ha törvényt hoznánk a könnyűipar köréből, akkor ott ezek legalább ilyen élesen összeütköznének; vagy az oktatás kérdésében stb. Ennek a két törvénynek a napirendre tűzése és beható megtárgyalása felszínre hozta ennek a problémának olyan fejlődő alakulását, amivel számolnunk kell; s azt gondolom, a felelős párt- és állami vezető szerveknek is, az igazgatási, jogi, tudományos köröknek is erre nagyon nagy figyelmet kell szentelniük, mert egyik-másik esetben pillanatnyilag megoldhatatlannak látjuk a kérdést. Például a termelőszövetkezetek irányításával ennek a két törekvésnek, jogosan felállított kétoldalú követelménynek az összeegyeztetése még nem nagyon sikerül, illetőleg egyik megyében, vagy járásban jobban, a másikban kevéssé, végeredményben azonban egyáltalán nem megnyugtatóan. Végül fel lehet tenni úgy a kérdést most, a törvény tárgyalásánál, hogy vajon a törvény — egy jó törvény — elfogadása alapján új helyzet áll-e elő vízgazdálkodásunkban. Azt gondolom, ezt túlzás lenne kívánni is, meg várni is egy törvénytől, de hogy pozitív változást idéz elő -egész vízgazdálkodásunkban és egész vízügyi tevékenységünkben, afelől én biztos vagyok. Lehetne olyanformán — inkább képletesen, mint igazi filozófiai értelemben — mondani, hogy a sok folyamatos mennyiségi változás, amely eddig is, a gyakorlatban és a különféle jogszabályokban fejeződött ki, most a törvényben is kifejeződik, s ezek együttvéve most már minőségbe csapnak át és egyrészt élesen felállítják a vízgazdálkodási követelményeket, másrészt rendezik a sorokat és a felelősségeket ahhoz, hogy vízügyi problémáink megoldásában, amelyek egyébként növekednek, a következő időszakban nagyobb kapacitással és nagyobb eredmény reményében tudjunk előrehaladni. Különösen fontosnak tartom ebből a szempontból azt, hogy ez a törvény, ahogyan egyfelől növeli a vízügyi szervek felelősségét, úgy a másik oldalon erősíti a partnerek pozícióját, különösen a kötelesség és a felkészülés vonatkozásában és különösen azt is, hogy kifejezésre juttatja azt a helyzetet és az ebből folyó következtetéseket, hogy tudniillik van egy egészen jól működő, központosán szervezett vízügyi szervezetünk, de ez minden felkészültsége és begyakorlottsága mellett sem képes megbirkózni összes vízügyi feladatainkkal, hanem ehhez a partnerek közreműködése is kell. A mezőgazdasági, ipari, kommunális felhasználók közreműködése is szükséges és különösen az is, hogy minden elismert központosítás mellett nem eléggé lesz hatásos a vízügyi kérdéseink megoldására irányuló törekvésünk, ha abban nem találjuk meg még jobban — most már a törvény szavait, mint útmutatást követve —• a helyi tanácsok, mindenféle helyi szervek és sok esetben a társadalmi erők bekapcsolásának a lehetőségét is. Ügy gondolom, hogy ebben bízhatunk, mert vízügyi szerveink tevékenysége ilyen szempontból biztató, tehát hihető és várható, hogy érzékelve feladataik növekvő súlyát, növekvően fogják ezeket a kooperációkat keresni. Én a törvényt jónak tartom, nagyon fontos, lényeges hozzájárulásnak vízgazdálkodási feladataink megoldásához, ezért az egyesített bizottság által javasolt módosításokkal a magam részéről elfogadom és az Országgyűlésnek elfogadásra ajánlom. (Taps.) ELNÖK : Szólásra következik dr. Zsigmond László képviselőtársunk. DR. ZSIGMOND LÁSZLÓ: Tisztelt Országgyűlés! A vízügyről szóló törvényjavaslat őszinte örömet keltett bennem, s annak ellenére, hogy ez a törvény a fejlődés etapjait érzékelteti, bizonyos észrevételeket szeretnék tenni magához a törvényhez, illetőleg az indokoláshoz. Ha az általános indokolás második bekezdését nézzük, világosan láthatjuk, hogy amíg egy évszázaddal ezelőtti állapotban a vízgazdálkodás kérdése másodrendű szerepet töltött be, illetve nem is jelentkezett, és akkor az árvízvédelem, illetőleg a hajózás volt a fő probléma — mert hiszen Vásárhelyi Pál és Széchenyi törekvéseiben ezek a kérdések fejlődtek a realizálódás felé —•, addig ma a vízgazdálkodás kérdése tulajdonképpen olyan nagy területre terjed ki, amely magában foglalja az egész népgazdaságot, és éppen ezért, mert a népgazdaságot foglalja magában, annak terheit sem kizárólag egy tárca területén tanácsos előirányozni, hanem az egész népgazdaság, az összes tárcák területén. Ez a megállapítás magában foglalja azt, hogy eddig úgy nézett ki a kérdés, ha valahol egy ipari létesítmény létrejött, akkor ez az ipari létesítmény rákapcsolt arra vízműre, amely a kommunális ellátást biztosította. És ha a szennyvíz elvezetéséről volt szó, akkor rákapcsolt a