Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-12

765 Az Országgyűlés 12. ülése 1964 az ülésszak tárgysorozatára vonatkozó javaslatot elfogadta. Tisztelt Országgyűlés! Napirend szerint következik az építésügyről szóló; törvényjavaslat tárgyalása. Dr. Trautmann Rezső építésügyi miniszter elvtárs kíván szólni. DR. TRAUTMANN REZSŐ építésügyi miniszter: Tisztelt Országgyűlés! A benyújtott törvényjavaslat államigazgatásunk építésügyi, illetőleg népgazdaságunk építőipari ágazata szempontjából egyaránt nagy jelentőségű. A szabályozni kívánt kérdések hazánk valamennyi városát és községét, a városok és községek valamennyi meghatározó tényezőjét, köztük — hogy csak a legfontosabbakat említsem — a lakásalapot, az ipart és a mezőgazdaságot, a közlekedést, az idegenforgalmat és a kereskedelmet, a művelődési, a szociális, az egészségügyi és az igazgatási intézményeket, a közművek különböző rendszereit és természetesen magát az ország egész lakosságát közvetlenül vagy közvetve érintik. Hogyne érintenék, hiszen a megépített, vagy megújított épületek, építmények választéka, mennyisége, minősége, hasznossága és nem utolsósorban ízlésessége, szépsége döntő hatású az egyre sokasodó gazdasági-kulturális igények kielégítésének mértékére, az életszínvonal alakulására. Ez egyúttal a forrása annak a szüntelen érdeklődésnek és figyelemnek is, amely az építésügy — építőipar minden legáltalánosabb mozanatát és minden konkrét produktumát nyomon követi. Ez vált ki osztatlan elismerést, örömöt egy-egy korszerű, szép, vagy megszépített épület, épületegyüttes, lakó- és ipartelep, városrész láttán, vagy bosszúságot, kemény bírálatot, ha valamely objektum hibás, rossz minőségű, a célnak meg nem felelő. . Amint egy épület létrejön, rengeteg műveletet kell elvégezni. A mindennapi építési gyakorlat: a kutatás, feltárás, területrendezés, műszaki tervezés, anyag- és szerkezetgyártás, minőségellenőrzés, kivitelezés stb. — mind különkülön is sokrétű előkészítő, egybehangoló, szervező és irányító tevékenységet igényel. Ezen felül szükség van természetesen szabályozó tevékenységre is, szükség van korszerű építésügyi szabályokra, amelyek funkciójuknál fogva mind a társadalmi követelmények, a közérdek, mind pedig a kötelességek, a jogok és a felelősség oldaláról hivatottak az alkotó munka fő irányát kijelölni. Ezeknek a szabályoknak a legfontosabb és legtartósabb jogi alapjait rögzíti az előttünk fekvő törvényjavaslat. Az építésügy körébe tartozó követelmények egy részét 1937-ben az akkori törvényhozás szabályozta. A felszabadulást követően azonban gyökeresen megváltozott gazdasági-társadalmi rendünk, ami az építésügyet minőségileg és mennyiségileg is lényegbevágóan új feltételek, szempontok és követelmények elé állította. Húsz év elmúltával azonban már kialakultak és a gyakorlatban kipróbáltattak az építésüggyel kapcsolatosan azok a legfontosabb elvi alapok és jogintézmények, amelyekre támaszkodva hosszú távlatra rögzíteni lehet a szükséges törvényi iránymutató rendelkezéseket. november 19-én, csütörtökön 766 Az 1937. évi VI. törvény az építésügynek csak egyes részterületeivel, nevezetesen a városrendezéssel, a telkekkel és az épületek építési engedélyezésével foglalkozott. Hiányossága továbbá, hogy nem fogja át az építésügy teljes körét, nem rendezi az építésügyi igazgatás körébe tartozó valamennyi tevékenységet. Az akkori szemléletből és adottságokból kifolyólag egyáltalán nem tartalmaz rendelkezéseket az építéstervezéssel és az építőipari kivitelezéssel kapcsolatban, s nem alkalmas arra, hogy a településfejlesztés, területfelhasználás és az építmények telepítése közötti Összhangot megteremtse. A kisajátításra vonatkozó rendelkezései nem illeszkednek be a jelenleg érvényes kisajátítási rendszerünkbe, a telekalakításra vonatkozó előírásai pedig bürokratikusak. A múlt jogi felfogásának érzékeltetésére példaként megemlítem, hogy az 1937-ben megalkotott városrendezési és építésügyi törvény, az akkori uralkodó viszonyoknak megfelelően a városrendezést csak elszigetelt, kizárólag az adott város, vagy község területére vonatkoztatott tevékenységnek tekintette, mellőzve a városok, községek fejlődésének egymásra gyakorolt hatásait, az ország, vagy országrészek — régiók — egyetemleges szempontjait. Vagy annak idején — hogy egy más példát is megemlítsek — az építésügyi igazgatás körében lényegében csak bizonyos épületek építésére vonatkozó hatósági engedélyezési és ellenőrzési szabályokat rögzítettek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szabályok miként kapcsolódnak az egyéb építményekre vonatkozó hatósági rendszerekhez és szabályokhoz. összegezésképpen tehát megállapítható, hogy az 1937-ben megalkotott városrendezési és építésügyi törvény a hazánk gazdasági-társadalmi fejlődésében végbement mélyreható változásokkal szembekerülvén, elavult, sőt mai felfogásunkhoz mérten hiányos is, mert az építésügyi igazgatásnak csak egy szűkebb területére terjed ki. A mostani, megnövekedett és sokirányú építési tevékenység magától értetődően megköveteli az építésügyi ágazat teljes körű egységes értelmezését és ennek keretében a területrendezés és a különböző építményfajták egységes, egymással összehangolt rendszerének megteremtését. Engedje meg a tisztelt Országgyűlés, hogy az építőipar fejlődését, három és fél évtized távlatában, néhány adattal jellemezhessem. A háború előtti építkezések technikai színvonalára jellemző, hogy az építőipari gépek mindössze 1200 -lóerő teljesítményt képviseltek. Az építőiparban foglalkoztatottak száma százezer körüli volt. Az építési tevékenység szinte kizárólag a nehéz fizikai erőkifejtésen alapult. Az építőipari munkásság alacsony életszínvonalára, szociális viszonyaira mostoha munkakörülményeire még ma is sokak emlékeznek vissza, s arra is, hogy télen nem volt semmiféle munka, hogy az állandó rém, a teljes, vagy részleges munkanélküliség mindig az építők feje felett lebegett. Mindezek a jellemző történeti tényezők nagy-