Országgyűlési napló, 1963. I. kötet • 1963. március 21. - 1965. február 12.

Ülésnapok - 1963-5

319 Az Országgyűlés 5. ülése 1963. október 25-én, pénteken 320 Mindent megteszünk, hogy annak megvalósítását elősegítsük, mert tudjuk, hogy a szocialista termelés felsőbbrendűsége győzedelmeskedik a kapitalizmus felett. (Taps.) ELNÖK: Az ülést 20 percre felfüggesztem. (Szünet: 12.24—12.47) (Elnök: DR. BERESZTÓCZY MIKLÓS) ELNÖK: Tanácskozásunkat folytatjuk. Szólásra következik Kerkay Andorné képviselőtársunk. KERKAY ANDORNÉ: Tisztelt Országgyűlés! Kedves elvtársak! Ha Fejér megyében szocializmust építő napjaink eredményeiről beszélgetünk, avagy éppen megoldásra váró gondjaink kerülnek a viták pergőtüzébe, sokszor említjük Székesfehérvár és Dunaújváros nevét, vagy ahogy mi fejér-beliek röviden mondani szoktuk, a két város problémáját. Az egyiknek a nevét közel ezer esztendővel ezelőtt vésték fel a krónikások az egykori kódexekbe és alapítólevelekbe, míg jóval fiatalabb testvére nem is olyan régen ünnepelte sajátos újszerűséggel kibontakozó életének mindössze egy évtizedes múltját. Mivel Dunaújváros teljes egészében a mi korunknak, az alkotó lüktetéssel teli mának a szülötte, büszkék vagyunk eredményeire. Mindamellett nem becsüljük le azt a méreteiben valóban tiszteletre méltó fejlődést sem, mely a sok vihart látott, a századok múlásával kicsit megtépázott öreg Alba Regia arcát van hivatva megfiatalítani. Felszólalásom egyik fő kérdésének ez utóbbi várost, szűkebb pátriámat választottam. Bár úgy látszik, hogy a kiszemelt téma helyi jellegű csupán, valójában sokkal több annál, mert rajta keresztül jellegzetesen vetődik elénk a régi kontúrokat sokszorosan túlszárnyaló, életerőtől duzzadó új, egyszóval egész országunk újjászületésének problematikája. „Valóban csodálatos mindaz, amit városunk életében ez a szocialista magisztrátus produkál" — mondta el az egyik jelölőgyűlésen a legutóbbi választások előtt az idősebb nemzedék véleményét Székesfehérvár városfejlesztő munkáiról egy öreg történész. Engedje meg a tisztelt Országgyűlés, ha talán nem is ilyen klasszikus megfogalmazásban, de legalább ugyanolyan városféltő szeretettel foglalkozzam a csupán a felszabadulás után Fehérvárra került, de már egész életével a városhoz gyökerezett ifjabb generáció nevében, eredményeinkkel és terveinkkel, nehézségeinkkel és problémáinkkal. Amikor Fehérvárott az eredményekről szólunk, nemcsak azt vehetjük észre, hogy az évi mintegy 15 millió forint tatarozási költség befektetése nyomán már most is, de 1965-ig teljes egészében régi bájukban felújítva tárulnak elénk a hajdani várterület barokk- és copf ^stílusú épületei. Nem hisszük azt sem, hogy az egyre növekvő idegenforgalmú város felkeresőit csupán az ódon romkert történelmi levegője, vagy éppen a Csontváry-kiállítás sikere vonzza. A városkép a szocialista várospolitika nyomán megalkotott modern létesítmények miatt is impozáns. Nem is csak arra gondolok, hogy eltűnt a város közepéről a mindenkinek fájó színházrom — s reméljük, hogy az újjáépült, nagy közönségsikerű Vörösmarty Színház rangját megillető működési engedélye sem késedelmeskedik már soká —, hanem büszkén és örömmel nézi minden bennszülött és odaszármazott fehérvári a gombamódra növő, pasztell színekben pompázó modern városrészleteket is. Természetesen ez korántsem jelenti nálunk a lakások számával való teljes megelégedettséget. Mindezeken túlmenően azonban az öreg város jövője és fejlődése szempontjából pártunk és kormányzatunk iparpolitikai célkitűzései voltak a legdöntőbbek, a leginkább sorsformáló jelentőségűek. A felszabadulás előtti, álmosan tétlen és csöndes agrárváros életét a szó legszorosabb értelmében felvillanyozta a ma már ipari nagyüzemmé deklarált Villamossági-, Televízió- és Rádiókészülékek Gyára gyors fejlődése. De nem jelentett kisebb impulzust az ipari várossá alakulásban a magát Közép-Európa legnagyobb alumíniumkombinátjává kinövő Könynyűfémmű sem. A napokban 25 éves jubileumát ünneplő Villamossági-, Televízió- és ^Rádiókészülékek Gyára az 1949-ben mindössze évi 12 milliós tervét 1963-ban napi csaknem 5 milliós volumenre fokozta. Ez ideig mintegy egymillió rádió és körülbelül 300 ezer darab televízió hagyta el a gyárat. Nem kevésbé jelentős a Könnyűfémmű eredménye, amely az 1949-ben meglevő 5500 tonnás alumíniumfeldolgozó kapacitását 1965-re 25 000, majd 1980-ig 100 000 tonna évi mennyiségre fejleszti. Ha a város fejlődését csupán e két nagy, már most is mintegy 11 000 fő dolgozót foglalkoztató vállalat szemszögéből teszem is mérlegre, s ha a húszéves városfejlesztési tervet csakis e már kialakult két nagyipari létesítmény alapján vizsgálom, kiderül, hogy bizony adódnak fáziseltolódások a város adottságai és a fejlődés természetes következményeként fellépő igények, illetve szükségletek kielégítése között. S mert pártunk politikájának egyik gyakorlati tétele, hogy a szocialista társadalmat nemcsak a jövő nemzedéknek, hanem a ma élőknek is építjük, itt ragadom meg az alkalmat, hogy mint Székesfehérvár képviselője, egy-két, még meglevő, de kormányzatunk további segítségével véleményem szerint orvosolható problémára rámutassak. Székesfehérvár lakossága 1900-tól 1950-ig évtizedenként átlagban 2000—3000 fővel szaporodott. A gyors ipari fejlődés eredményeképpen 1950—1960 között azonban 14 000 fővel duzzadt meg a város népe. A jövőt illetően számol' nunk kell ilyen, vagy még ennél is nagyobb arányú népesedéssel, figyelembe véve a nemcsak ipari természetű összevonásokból és átszervezésekből is várható növekedést. Ezért — noha az előző ülésszakon is szó esett róla, sőt volt, aki országos viszonylatban bagatell kérésnek minősítette —; újra megemlítem és aláhúzom városunk tarthatatlan, sőt helyenként életveszélyes közművesítési helyzetét.