Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-28

1735 Az Országgyűlés 28. ülése 1962. Sürgetően veti fel a probléma megoldásának szükségességét annak az ifjúsági rétegnek a laláshelyzete is, akik szakmunkás vizsgák után a tanulóotthonokból kikerülnek, vagy mint állami gondozott, a 18-ik életévét betöltve, az intézetből kerül ki — gyakorlatilag az utcára. Hasonló a végzett egyetemi hallgatók helyzete is, akik a diákotthonokból kikerülve ugyancsak az al- és ágybérleti feltételek közé jutnak. Az eddig érintettek közül — mint talán egyik legsúlyosabb kérdést — a lányok helyzetét külön is" ki kell hangsúlyoznom. Az ő helyzetük a fiúkénál nagyobb veszélyt jelent a sajátmaguk, de bizonyos értelemben a társadalom szempontjából is. A megfelelő nevelő környezet hiánya sok esetben a lányok elzülléséhez vezet és még nagyobb mértékben tartalmaz káros következményeket. Országos statisztikai kimutatások — amit nem tartok szükségesnek említeni — sajnos számos bizonyítékkal adnak például arról képet, hogy évenként hány gyermek születik házasságon kívül, s ezen belül a 19 éven aluli leányanyák száma egyáltalán nem jelentéktelen. Ezzel a példával nem azt akarom bizonyítani, hogy a családi környezetben, vagy az intézetekben élő leányoknál ezek az esetek nem történhetnek meg. A tények azonban azt igazolják, hogy az esetek többségében ott keletkezik a probléma, ahol. nagyon szabadjára engedve, szinte minden nevelőhatás és korlát nélkül maradnak a fiatal leányok. Azt hiszem, erre az esetre ráillik az a közmondás, hogy „alkalom szüli a tolvajt". A leányanyák gyermekei — nagyon jól tudjuk — a későbbiek folyamán általában az állami intézmények alanyaivá válnak. Szükségesnek tartom az érintett fiatalság kérdésén belül kissé bővebben foglalkozni az állam gondozásából a nagykorúság elérése címén kikerülő fiatalságunk helyzetével. Igaz: ezek a fiatalok, ha csak a számok tükrében nézzük őket, helyzetükben nem jelentenek társadalmi veszélyt. Véleményem szerint azonban az állam gondozásából kikerülő fiatalságot nemcsak a számokon keresztül kell néznünk és látnunk, mint ahogyan addig sem így néztük és láttuk, amíg nagykorúságukat elérték. Országos kimutatások szerint évenként mintegy 1200 állami gondozott éri el 18. életévét. Ennek a korhatárnak a betöltésével megszűnik az állam gondozása. Ennél az 1200-nál azonban lényegesen nagyobb az állami intézetekből évenkint kikerülő volt gondozottak száma, mert akik szakmát tanulnak, keresővé válnak 16—17 éves korukra, azoknak a számára az állami intézmény ugyancsak nem nyújt tovább otthont. Az állami gondozásból kikerülve ezeknek a gyermekeknek szinte magukra hagyatva kell megteremteniük életük további alakulásának alapjait. Számos lelki nehézséggel küzdenek egyébként is az állam gondozásában születésüktől fogva, vagy gyermekkoruktól kezdve felnőtt árva, vagy teljesen elhagyott gyermekek, fiatalok. A megfelelő munkahely kiválasztása, a lakás biztosítása, a rendezett családi környezetben élő fiatalok számára is sokszor jelent nehézséget, ha életük önálló elrendezéséhez kezdenek. Fokozottan jelentkezik azonban ez a probléma, ez a I évi február 17-én, szombaton 1736 gond volt állami gondozottainknál, akik életük e fordulóján jogilag nagykorúvá, mintegy felnőtté válva, családi segítség nélkül látnak hozzá a szükséges anyagi feltételek megteremtéséhez. Helyzetüket nehezíti az a körülmény is, hogy ezek a fiatalok többségükben nem tudják beosztani, helyesen felhasználni keresetüket. Az önmagukat irányítani még nem tudó, bizonyos mértékben akaratgyenge fiatalok megfelelőbb erkölcsi támogatás mellett jobban bele tudnának illeszkedni a társadalomba. Ezért is szükség lenne leány-, illetve ifjúsági szállások létesítésére. Az állami gondozóintézmények vezetői naponta tapasztalják nagykorúságot elért növendékeiknél, mennyire félnek attól az időtől, amikor el kell hagyniok az intézetet. Az intézetben dolgozók, de maguk a gyermekek is évről évre abban reménykednek, hogy az állam — mint olyan sok másban — ebben a kérdésben is segítségükre lesz és megteremtődik az a feltétel, ami biztosítani fogja számukra, hogy ne kerüljenek a sokszor könyörtelen albérleti viszonyok közé. Magam is nem egy esetben győződtem meg arról, hogy ezek a fiatalok félnek — és tegyük hozzá: joggal félnek — a rájuk váró nehézségektől. Nemrégiben például a Nők Lapjának egy ankétján vettem részt, ahol két nagykorúvá lett volt állami gondozott leány is jelen volt. A felszólalásokból egybehangzóan csendült ki, hogy nagy szükségük lenne a 18. év betöltése után is a társadalom irányító támogatására, annak a feltételnek a megteremtésére, amely továbbra is biztosítaná az intézményes viszonyok közötti életlehetőséget, aminek anyagi kihatásaihoz saját keresetükből, annak arányában maguk is vállalnák a rájuk eső részt. Az állam gondozásából kikerült fiatalságunk kérdését annál is inkább meg kell oldanunk a lehetőségek határain belül, mert az állam ezekre a gyermekekre 18 éves korukig, illetve amíg keresővé nem válnak, havonta gyermekenként 1180—2000 forintot fordít. Valahogyan úgy fest az állam gondozásából kikerült gyermekek helyzete, hogy 18 éves korukig az állam gyermekei, a lehető legjobb elbánásban részesülnek, de a végén senkié lesznek, sorsukra maradnak. További helyzetükkel senki, semmiféle szerv nem köteles törődni. Igaz, a gyakorlat általában az, hogy az állami otthonok lelkiismeretesebb vezetői és nevelői igyekeznek volt növendékeik számára a lakás és a munkahely biztosításában segíteni. Némelyek éveken keresztül kapcsolatot tartanak fenn volt növendékeikkel, de mindezt már pusztán emberségből teszik. A tanácsi gyámügyi hatóságok a nagykorúvá, vagy keresővé lett gondozottak nyilvántartási kartonjaira rávezetik, hogy „Irattárba", és ezzel részükre a dolog jogilag le van zásva. Ügy érzem, ebben a kérdésben mi nem lehetünk ilyen kategorikusak. Nem bízhatjuk a véletlenre azt a gyümölcsöt, amelyet féltő gonddal évek hosszú során át nevelgettünk. Nem tehetjük ki ezeket a gyerekeket annak a veszélynek, hogy visszakerülnek — mint ahogyan számos esetben vissza is kerültek — abba a szülői környezetbe, amelyből az állam, mint veszélyeztetett helyről, annak idején őket kiemelte. Jól tudjuk, hogy nem kevésbé veszélyes például a rossz baráti