Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-16

- 925 Az Országgyűlés 16. ülése 1960 nek is vannak, nem kevesen. De mi ezt akarjuk. Mi azt akarjuk, hogy mielőbb elérjük a hétórás munkaidőt. Dolgozni kell. Előbbre kell jutnunk, és akkor már lehet is majd csökkenteni a munkaidőt. Ezt is akarják a munkások. Akarják rendszeresen emelni az életszínvonalat? Akarják. Nohát honnan jön a töb&termelés, hogyan lehet rövidebb a munkaidő, hogyan lehet az életszínvonalat emelni? Csak többtermeléssel, csak jobb és gazdaságosabb termeléssel. Es a normának nem az a célja, hogy mi azokat a munkásokat molesztáljuk, vagy kellemetlenkedjünk vele, hanem az a célja, hogy a munkásság, s dolgozó nép élete gyorsabban fejlődjék, évről évre fejlődjék és szebb, gazdagabb és jobb legyen. De nem nagyon csinálták ezt helyi vezetőink. Miről van itt tulajdonképpen szó? Mi 1957-ben egyvalamiről elfeledkeztünk. Mi magától értetődőnek tartottuk, hogy valahogy ez a normakérdés a gazdasági vezetők között olyan kérdés, ami valahogy ott van az asztalon, de nem vettük figyelembe, hogy mindegyik óvakodik, mikor hozzá kell nyúlni. A gyárigazgatók általában annak a hívei lettek volna, hogy a kormány rendelje el a normarendezést, mert akkor •— gondolják — nekik egyszerűbb azt mondani: „Hát mit csináljak, fiúk, lányok, én nem akartam, de a kormány elrendelte". (Derültség.) A gazdasági bizottság táján meg — ez is emberi tulajdonság — jobban szeretik, ha a gyárigazgató tapogatja ezt a normakérdést. Dehát természetesen ennek van elvi rendje, és azt be kell tartani. A helyi gazdasági vezetőkről egyébként csak elismeréssel és dicsérettel lehet szólni, mert ha az elért gazdasági eredményekben a népnek megvan a maga általános érdeme és azon belül a kormányzatnak van valami érdeme, akkor nem kis érdeme van a helyi gazdasági vezetőknek és a gyárigazgatóknak is. De ebben a kérdésben csak azt tudom mondani, hogy mi, a kormány, vagy a kormány szervei kijelentjük — és az egész nép előtt vállaljuk a felelősséget ezért, hogy a — normákat rendszeresen igazítani kell. Avval párhuzamosan, ahogy a munka feltételeit sikerül javítani, vagy új technikával, vagy a munka új, jobb megszervezésével, vagy jobb nyersanyaggal, vagy valamilyen egyéb módon, ezeket a normákat állandóan javítani, igazgatni kejl. Ezért mi vállaljuk a felelősséget. Hogy helyileg mikor és mikor ne történjék, sem előbb, sem később, mint mikor itt van az ideje, ezért a helyi vezetőnek kell vállalnia a kezdeményezést is és a felelősséget is. Most egy kicsit közeledem a tulajdonképpeni napirenden levő kérdéshez, és elnézést kérek, hogy más kérdéseket is érintek. A népgazdaság általános fellendítésének számos feltétele adva van. Mindenekelőtt a helyes gazdaságpolitika, aztán maga a szocialista rendszer, aztán a Párt és a nép összeforrottsága, azután a tömegek öntudata, tettvágya, lelkesedése minden területen! Ezt figyelembe kell venni, de magának a népgazdaságnak az általános fellendítése — nem merem azt a kifejezést használni, hogy bizonyos évi december 9-én, pénteken 926 értelemben ugrásszerű fejlesztése, de mondjuk gyorsabb fejlesztése — alapvetően a mezőgazdasági termelés fellendítésétől függ. Minden területen kell dolgoznunk, de a mezőgazdasági termelés alapvető fellendítése nélkül a népgazdaság általános, gyorsabb előremenése nem lehetséges. Ez a helyzet. Ezt az egyszerű számok egybevetése mindenkinek bizonyítja. Az ipari termelést a felszabadulás óta eltelt 15 év alatt több mint 350 százalékára emelte népünk. Ez impozáns szám, hatalmas lendület, nagy erő. A mezőgazdasági termelésnek, ha ezt a 12, vagy több százalékot betudjuk, ami az utolsó három évben bekövetkezett, akkor, sem nagyobb az emelkedése 20—22 százaléknál. Hát tessék a két számot összehasonlítani! A felszabadulás óta eltelt 15 esztendő alatt az ipar 350 százaléka lett a réginek, a mezőgazdasági termelés pedig csak 20—22 százalékkal nőtt. Ez nyilvánvalóvá teszi, hogy a legközelebbi években a mezőgazdasági termelés erőteljes fellendítése a feltétele a népgazdaság általános fellendítésének és a nép életszínvonala gyorsabb emelkedésének is. Itt lehet sok mindenről vitatkozni. Például az imperialisták és az általuk foglalkoztatott értelmiségi napszámosaik gyakran szemünkre vetik, hogyan lehet az, hogy a régi rendszerben Magyarország fél Európát ellátta gabonával és most vannak esztendők, amikor még be is kell hozni gabonát és persze szitkot, átkot szórnak az új rendszerre ezek a napszámosok. De nekünk etekintetben nyugodt a lelkiismeretünk. Valóban igaz, hogy a Horthy-rendszer idején Magyarország jelentős gabonaexportot bonyolított le olyan időszakban is, amikor a magyar népnek jobb lett volna, ha azt nem teszi. Mert még arra is emlékszem, amikor a harcoló fasiszta hadaknak sajtolták ki Magyarországon az összes, innen megmozgatható gabonát és ezzel ne nagyon hencegjenek a Szabad Európa dollárral fizetett prófétái. Miért tudott Magyarország gabonát exportálni? Először is külterjes gazdálkodás volt, a gabona vetésterülete maga is nagyobb volt. A vetésterület szerkezete azóta változott. Mi úgy gondoljuk, hogy helyes irányban változott, a takarmánytermesztés irányában és általában más mezőgazdasági kultúrák lendültek fel a felszabadulás után. Ez az egyik ok, de nem ez a döntő ok. Hát hogyan tudtak ők gabonát exportálni? Ügy tudtak gabonát exportálni, hogy habár a régi statisztikák szerint a nép főfogyasztási, élelmezési cikke a kenyér volt, itt milliószámra éltek dolgozó emberek, akiknek a mindennapi kenyerük nem volt meg és éheztek. Mi az export hívei vagyunk. Mi úgy gondoljuk, hogy az ország adottságai olyanok, hogy Magyarország meg tudja termelni a kenyerét sajátmagának, erre a klíma is alkalmas, megfelelő földterület is van rá. És egy-két éven belül el is kell tudnunk ezt érni. De mi azt gondoljuk, hogy a későbbiekben még valamit talán exportálni is tudunk, csak ez teljesen más jellegű export. Mi azt akarjuk, hogy Magyarország úgy exportálhasson mezőgazdasági termékeket, hogy itt a nép rendesen, ember módjára egyék