Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-9

503 Az Országgyűlés 9. ülése 1960 Ezen a téren is meggyorsíthatnánk a fejlődést, ha néhány kérdést komolyabban vennénk, alaposabban fognánk meg. Az egyik az, hogy egész szellemi életünket, irodalmi, művészeti életünket nem jellemzi még a vitáknak egy olyan pezsgő, eleven, szenvedélyes atmoszférája, amely nélkül igazi, izgalmas alkotói folyamatot nem lehet elképzelni. A viták ömagukért persze semmit sem érnek. Semmi haszna annak, hogy a vita csak önmagáért, legyen, viszont a jó viták az emberek alkotó gondolkodásából félre tudnak taszítani olyan gátakat, amelyek ma még akadályozzák fejlődésüket. íRendkívül aggasztónak tartom, hogy bár van fejlődés kritikánkban, egészében mégis kritikánk állapotát nézve a színvonaltalanság és legtöbbször nem marxista szemlélet — hozzá kell tennem, nagyon sokszor marxista mezbe öltöző kispolgáriság — az, amit az ember a legkülönbözőbb kritikákban kap, és ez nem jelent eligazítást. Annál is fontosabb, hogy felmozdítsunk egy nagyon eleven, pezsgő szellemi életet, mert a — reméljük — feltétlenül érvényesülő békés együttélés egy nagy problémát ad számunkra. Igaz, hogy a békés, együttélés nem jelenti az ideológiák békés együttélését, de óhatatlanul újabb és újabb csatornákat nyit, amelyeken át olyan világnézeti tartalmak ömlenek be majd hozzánk, amelyekkel fel kell vennünk a harcot, és erre egész szellemi és ideológiai életünkben még nem vagyunk eléggé felkészültek. Ugyancsak figyelembe kellene venni' azt is, hogy az elmúlt években egész kulturális életünkre elég széles fronton betört egy urbánus, kispolgári szellemi szemlélet, amely ott van az> irodalomban, a könyvkiadásiban, a színházak műsorpolitikájában, kritikánkban: mindenütt. Amíg ugyanis mi nagyon helyesen és nagyon szükségszerűen harcoltunk a revizionizmus és a népies harmadik út ellen, ezek a langyosabbnak látszó, de egyáltalán nem veszélytelenebb, sőt <j sok szempontból veszélyesebb, mert rejtettebb polgári tendenciák vadvíz módjára szivárogtak be és ott vannak kultúránk egész területén. Ez ellen is nagyon komoly harcot kellene indítanunk most már. Nem is annyira adminisztratív harcot — bár helyenként ez sem ártana —, hanem elsősorban szellemi, ideológiai harcot. Most nem is beszélek ennek egy rendkívül veszélyes nyúlványáról, arról, ami az úgynevezett könnyű műfajban van. Valami irtózat az, ami itt van és hallatlanul széles tömegeket érint. Nemcsak a Kis színpadot és a Vidám Színházat jelenti ez, meg a Rádiónak és a Televíziónak ilyenfajta műsorait és nem is csak azt a néhány százezer embert érinti, aki ezeket megnézi — sokkal többet, mert ezek adnak példát és műsoranyagot a kultúrotthonokban folyó munkához. (Szabó Pál: „Nem vagyok normális" című slágerek! — Derültség.) Szinte még veszélyesebb dolog az, ha az ilyenfajta szórakoztató ipar úgy próbálja álcázni magát, hogy „korszerű" mondanivalót igyekszik adni. Nem tudom, ki látta például a televízióban — én csak ott láttam három nappal ezelőtt , évi január 29-én; pénteken 504 — a Narancshéj című operettet, amit — hozzáteszem — annak idején még meg is dicsért a mi marxista kritikánk. (Derültség.) Ilyen bárgyúsággal — mert ez mondani is akar valamit egy mai problémáról — a mai problémákat járatják le. Azzal, hogy a kispolgáriság ronda mezébe öltöztetik. De nem akarom szaporítani a szót, de ezt nagyon nagy problémának tartom és különösen nagy jelentőségű ennek a fényében az, amire most utolsóként szeretnék rátérni. Amikor a semmitmondó, mondanivaló nélküli, vagy legalábbis látszólag mondanivaló nélküli, de rejtetten nagyon is helytelen mondanivalót hordozó, problémátlan művek számára így nyitott az út, a problémázó, a lényeget kereső irodalom számára sem kritikánk, sem az irányító tényezők nem adják meg a szükséges bátorítást és segítséget. Félreértés ne essék: nem igénytelenséget, nem mentséget, nem kevesebb kritikát • kérek ezekkel a művekkel és írói próbálkozásokkal szemben, nem több szeretetet és több törődést. Ma azonban úgy van, hogy ..ha te író, filmrendező a máról beszélsz", máris összerezzen bennem valami, hogy „hohó, te biztosan valami roszszat akarsz" és akkor már gyanakodva nézem és az elért — lehet, hogy nem kielégítő — eredményt nem a már mégis csak megtett út iránti szeretettel honorálom, hogy „na, idáig már elmentél, azt az utat még meg kellene tenned", hanem azzal a szemlélettel, hogy „te csak idáig mentél, tehát nem engedem majd előadni" stb. Azt hiszem, nem rombolom a parlament tekintélyét azzal, ha elmondok itt egy viccet. Ez így hangzik: Tasziló meglátogatja Ágenort, aki éppen a fürdőkádban mossa, szappanozza, sikálja kedvenc macskáját. Tasziló ezt mondja néki: „Te őrült, mit csinálsz? A macska nem bírja el a mosást." Azzal otthagyja. Egy hónap múlva újra találkoznak, Ágenor nagyon szomorú. Kérdezi tőle Tasziló: „Miért vagy szomorú?" Azt feleli: „Megdöglött a macskám." — „Na te őrült, mondtam, hogy nem bírja ki a mosást!" Ágenor azt feleli: „A mosást? Azt még bírta volna, de a facsarást nem!" (Derültség.) Nos, a művészet területén is nagyon sokszor úgy vagyunk, hogy egy mű elért már egy bizonyos fokig. A művész szubjektív adottságai, világnézeti tartalma stb. korlátai miatt, egyelőre még nem tud előbbre lépni, de azzal is, amit mond, már sokkal többet ér, mint sok szemét. sok vacak. De nem, mi tovább facsarjuk. A mosást még elbírta volna, a facsarást már nem. Annál is inkább fontos dolognak tartom ezt, mert Kádár elvtárs a kongresszuson a zárszavában majdhogy nem egy szívünkből szóló írói programot fogalmazott meg, amikor az emberségről, a kommunista emberségről beszélt. Én is azt hiszem, hogy az írók számára — különösen ma — nincs szebb feladat, mint ennek a programnak a realizálása.' A szocialista élet külső formái úgy ahogy elrendeződnek már. Tényleg a falun sem az a probléma már, hogy a paraszt belép, vagy nem lép be. Belép. De igaza van Z. Nagy Ferencnek, az, hogy szocialista emberré lesz, vagy nem, hogy a fiatalságunk szocialista emberré lesz, vagy nem, hogy a munkásunk az