Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.
Ülésnapok - 1958-7
367 Az országgyűlés 7. ülése 1959. évi július 30-án, csütörtökön 368 \ Nem célszerűtlen a különböző tervezetek és és javaslatok törvényerőre emelkedése elmaradásának okait megvizsgálni, mert az hűen tükrözi az adott időszak államának politikáját, osztályviszonyait és meggyőzően igazolja a felszabadulás előtti Magyarország népelnyomó társadalmi berendezkedését. Marx egyik híressé vált mondásában a jogot a törvényerőre emelt osztály-akaratnak mondja. S Marxnak ez az állítása nem csupán a jognak a tartalmára, hanem a formájára is érvényes. Tudjuk, ha az osztályérdekek egy jogterületnek írott jogszabállyal való rendezését teszik szükségessé, akkor — de csak akkor — sor kerül ennek a jogágnak törvénykönyvben való szabályozására. Világosan dokumentálja ezt például az, hogy nálunk a magánjog sajátos területét képező, azzal részben rokon, de attól sokban különálló kereskedelmi joganyagnak a törvénykönyvi szabályozása már a múlt század hetvenes éveiben megvalósult. A tőkések, a nagyiparosok és kereskedők számára ugyanis üzleti tevékenységük biztonságának fokozása céljából feltétlenül .szükségük volt arra, hogy vagyoni viszonyaikat, kereskedelmi kapcsolataikat rögzítő állandó jellegű szabályok álljanak rendelkezésre. Ugyanígy szükség volt arra is, hogyja törvények megfelelően körülhatárolják azokat a gazdaságszervezeti formákat, amelyek keretében profitszerző tevékenységüket folytathatták, tehát pl. a részvénytársaságokat, a betéti társaságokat, a közkereseti társaságokat stb., stb. A kereskedelmi társaságok és a kereskedelmi ügyletek joganyagát ezért — mint már említettem — már a magyar burzsoá-társadalmi fejlődés meglehetősen korai szakaszán kodifikálták. A tőkésnek tudnia kellett azt, hogy esetleges vitás ügyében milyen döntésre számíthat, a jogszabály-rendelkezések túllépése milyen kockázattal jár. Másként állt azonban a helyzet az ún. közönséges magánjog tekintetében, azaz az olyan vagyoni viszonyokat szabályozó jogág megítélésénél, amely ném a nagytőkések egymás közötti kapcsolatainak, hanem a tőkések és a kisemberek, vagy éppen az elnyomottak, kizsákmányoltak egymás közötti vagyoni viszonyainak rendezésére szolgált. Itt — mint erre még később kitérek — az uralkodó osztály érdekeit éppen az írott jog hiánya szolgálta a legmegfelelőbben. Éppen az ebből adódó bizonytalanság, a jogi normák megismerésének a nehézsége, vagy éppen lehetetlensége teremtette meg a kizsákmányolás számára a legkedvezőbb jogi feltételeket. Tisztelt Országgyűlés! A felszabadulás előtti magyar magánjog történeti gyökerei a középkorra nyúlnak vissza. Mint az egész állami életet, hasonlóan a magánjogot is, a sajátos hűbéri formák, a jellegzetesen feudális intézmények túltengése jellemezte. Ismeretes e szempontból pl. az ősiség intézménye, amely döntően a feudális nagybirtokok érintetlenül hagyását, egységének megóvását célozta, az adományrendszer, amely a király iránti hűségnek, engedelmességnek a biztosítására irányult, hiszen a rendszer a király főtulajdonjogát mondta ki az összes földeken. De a legjellemzőbb intézménye a kornak az úrbériség, amely a jobbágyokat hűbéri kötelékkel fűzte feudális uraikhoz és megteremtette a feudális kizsákmányolás jogi kereteit és feltételeit. Az 1948 előtt készült különböző magánjogi törvénykönyv-tervezetek '— elsősorban Werbőczynek a hármas-könyve — alapján ezeknek az intézményeknek a konzerválására irányultak. Ismeretes azonban, hogy az elmúlt századokban Európa szinte valamennyi jelentős országában végigsöpört a polgári forradalmak vihara és ez alól nem volt kivétel Magyarország sem. Az 1848—49-es polgári forradalom nem volt hatástalan a magyar magánjogra sem. 1848-ban a forradalmi tömegek akciójától megrémült konzervatív országgyűlési többség is hozzájárult olyan törvények megszavazásához, amelyek a hűbéri jogrendszer alapintézményeit megszüntették és a feudális tulajdoni rendszer felszámolására irányultak. Ahhoz azonban, hogy ez a helyzet megszilárduljon, átfogó törvényalkotásra lett volna szükség. Ezért a miniszter elvtárs által említett 1848. évi XV. törvény kimondotta a minisztériumnak azt a kötelezettségét, hogy dolgozza ki a polgári törvénykönyv javaslatát és azt a legközelebbi országgyűlés elé terjessze. E lépéssel a magyar polgári forradalom ugyanazt az irányt követte, mint a francia forradalom, amely a hűbéri rend lerombolása után nyomban hozzákezdett az egységes magánjogi kódex előmunkálataihoz, és amelynek eredményeként már a konvent, de méginkább a direktórium idejében különféle tervezetek készültek. Az 1848-as törvényhozásnak örök dicsősége, hogy felismerte: a polgári demokratikus vívmányok megtartása és azok továbbfejlesztése, a feudális tulajdoni viszonyokat visszasírok elleni harc hatásossága nem kismértékben azon múlik, hogy rendelkezésre állnak-e a haladás erőit segítő, a retrográd irányzatok visszaverését megkönnyítő szilárd törvények. Ez a magyarázata annak, hogy az 1848-as országgyűlésnek a polgári törvénykönyv megalkotásáról szóló határozatát nemzeti múltunk értékes hagyományai közé soroljuk és büszkék vagyunk rá, hogy a demokratikus, forradalmi követelményeknek népi államunk most eleget tesz. Az 1848—49-es forradalom bukásával a magyar polgári törvénykönyv megalkotása is meghiúsult. A forradalmat ugyanis a feudalizmus erői, az osztrák túlerő elnyomták, majd ezt'követően a fejlődő polgárság és a hatalmon levő birtokososztály között sajátos osztályszövetség jött létre, amely az uralkodó erőt jelentette Magyarországon egészen a felszabadulásig. Ez pedig azt jelentette, hogy a magyar magánjog egészen a felszabadulásig feudális maradványokkal terhelt magánjog volt, ezen belül pedig röviddel a kapitalista'magánjog kialakulása után, már feltűnnek benne az imperializmus egyes magánjogi jellemvonásai is. Az 1848— 1849-es forradalom bukása után hazánkban a császár az osztrák Polgári Törvénykönyvet léptette életbe. Ez azt jelentette, hogy a fejlődés következtében szükségessé váló kapitalista jogi intézményeket nem szuverén módon a magyar
