Országgyűlési napló, 1958. I. kötet • 1958. november 26. - 1962. november 5.

Ülésnapok - 1958-5

229 Az Országgyűlés 5. ülése 1959. március 20-án, pénteken 230 tását. 1919 március óta a magyar burzsoáziának nem voltak zavartalan napjai. Maga mögött és niaga előtt érezte a régi és az új 1919 „fenyegetését". A burzsoázia terrorja a Horthy-fasizmus idején a burzsoázia félelmével járt együtt, félelemmel azoktól a „feszítő erőktől", amelyekről Bethlen István gróf beszélt, amelyekről jól tudták, hogy az országon belül nagy erőt képviselnek. A proletárforradalom nemzetközi útja győzelmes út. De ezt az utat átmeneti vereségek és visszaesések is kísérik. A kommunisták követték Engels tanácsát, amelyet valamikor az 1848-as forradalmak leverése után adott a forradalmi szocializmus harcosainak: „Ha egyszer levertek bennünket, nem tehetünk egyebet, mint megint elölről kezdjük. És az a valószínűleg igen rövid Pihenő, amelyet az első felvonás vége és a második felvonás kezdete között kaptunk, szerencsére időt ad nekünk egy nagyon fontos munkára, megvizsgálni az okokat, amelyek elkerülhetetlenné tették mind az utolsó felkelést, mind annak balsikerét." A kommunisták pártja így járt el. Okult és okul a Tanácsköztársaság hibáiból is, de tudja, hogy 1919-nek elsősorban nem hibái voltak, hanem nagy történelmi tettei, és éppen e nagy történelmi tettek tanulságait vonta és vonja le. A Tanácsköztársaság történetéből megtanultuk és meg kell tanulnunk ma is, hogy a Munkásosztály ereje mindenekelőtt a proletár nemzetköziség ereje. A Magyar Tanácsköztársaság az Októberi Forradalom hatására jött létre. Születésénél azok a Kun Béla vezetésével hazatért kommunisták bábáskodtak, akik Lenin Colájában-, az Októberi Forradalom és a polgárháború tapasztalataiban kapták az első leckédet a munkásosztály felszabadításának tudományából. A nemzetköziség jelentőségére tanít a tanácsköztársaság leverése is. Az 1919-es proletárdiktatúrát a nemzetközi imperializmus beavatkozása és túlereje verte le. A burzsoázia cinizmusa a nemzetárulás jegyében szervezett és véghezvitt ellenforradalmat „nemzeti" jelzővel ékesítette fel, a szocialista hazát védő Tanácsköztársaságot pedig nemzetietlenséggel vádolta. A történelmi igazság azonban az, hogy a magyar ellenforradalmat a nagy- és kisantant fegyverei Juttatták a hatalomra. Mint 1871-ben a Párizsi Commun idején Thiers és Bismarck, úgy 19

loben Horthy és Clemenceau lépett_szövetségre. A Tanácsköztársaság történetéből megtanultuk, és meg kell tanulnunk ma is, hogy a munkásosztály felszabadításának kulcsa: a kommu*Usta párt vezető szerepé, a párt és a nép összet°rrottsága. Magyarországon 1918 novemberében alakult meg a kommunista párt, és 1919. március ^1-én már kikiáltották a proletárdiktatúrát. "Csoda" volt-e, hogy négy hónap alatt maga Mellé állította a munkásosztály többségét, és jelentős kispolgári tömegeket is a kommunista Párt? A reakció a „kommunista agitátorok" tevékenységéről beszélt. De honnan eredt a „kommunista agitátorok" sikere? A siker abból fa'kadt, hogy a párt helyesen fejezte.ki, amit a nép 8°ndolt, választ adott a munkásosztály, a par

asztság égető kérdéseire. A kommunisták pártja szervezett, forradalmi energiájú, Lenin eszméitől ezérelt párt volt, mely terjesztette a marxizmus eszméit, szervezte a munkásosztály harcát, magyarázott, érvelt és cselekedett, tudta, hogy mit akar, s amit akart, az a dolgozó tömegek helyesen kifejezett érdeke és akarata volt. Ismeretes, hogy a Tanácsköztársaság idején hiba volt, hogy a párt vezető szerepe, szervezett élcsapat-jellege csorbát szenvedett. „Egyetlen kommunistának sem szabad elfelejtenie a Magyar Tanácsköztársaság tanulságait. A magyar kommunistáknak a reformistákkal való egyesüléséért drágán fizetett a magyar proletariátus" — mondotta Lenin. Azt is tudjuk, hogy a Tanácsköztársaság vezetői tévedtek, amikor úgy vélték, hogy át lehet ugorni a demokratikus földreform forradalmi végrehajtásának feladatát. Tanultunk 1919-ből: ragaszkodunk a párt vezető szerepéhez és egységéhez, a proletárdiktatúrát a munkás-paraszt szövetségre alapozzuk. A Tanácsköztársaság tapasztalataiból tanultuk, hogy ingadozás nélkül, erélyesen kell lecsapni az ellenforradalom erőire, hogy érvényre juttassuk a Gorkij által megfogalmazott igazságot: az ellenséget, ha nem adja meg magát, meg Ikell semmisíteni. A nemzetközi reakció és a magyar fasizmus a Tanácsköztársaság elleni rágalomhadjáratát azzal próbálta színesíteni, hogy az 1919-es terrorról harsogott. A Tanácsköztársaság esetében is bebizonyosodott, amit Lenin mondott: a terror vádja a burzsoáziára hull vissza. A valóság az, hogy a Tanácsköztársaság forradalmi harcokban, de viszonylag békésen jött létre: a politikailag csődbe jutott burzsoázia polgárháború, fegyveres harc nélkül volt kénytelen átadni a hatalmat a munkásosztálynak. A valóság az, hogy a Tanácsköztársaság messzemenő türelmet tanúsított ellenségeivel szemben. A valóság az, hogy a Tanácsköztársaság amikor erőszakot alkalmazott, csak választ — szerény választ adott az ellenforradalmi terrorra. Ha hi<bát követett el, akkor a hiba nem az volt, hogy túl keményen, hanem hogy a kelleténél enyhébben járt el ellenségeivel szemben. A valóság az, hogy az ellenforradalom hozott véres, kegyetlen és bestiális terrort. A jobboldali szociáldemokraták az egyesült párton belül, a hatalmon belül maradtak, s az imperialistákkal való paktálást összekötötték a belső rombolással. Ennek a bomlasztásnak egyik lényeges eleme volt, hogy a diktatúra „enyhébb kezelését" követelték, a polgári „humanizmus" jelszavával, fordultak szembe a proletárdiktatúrával. E „humanista" frázisok igazi értelmére világítottak a Tanácsköztársaság idején a tények. A jobboldali szociáldemokraták a diktatúra enyhe kezelését követelték, Pesten a „humanizmusról" beszéltek, s vidéken az ellenforradalom martalócai akasztották a kommunistákat. A Tanácsköztársaság volt humanista — felszabadította a munkásosztályt, harcolt a nemzeti függetlenségért! A Tanácsköztársaság volt humanista — szocialista intézkedéseivel, a kulturális forradalom megkezdésével, a társadalom nagy többségét igyekezett hozzájuttatni az élet javaihoz, a kultúra értékeihez! A Tanácsköztársaság volt humanista, amikor elnyomta az ellenforradalom akcióit és megtorolta a proletárdiktatúra ellenségeinek összeesküvéseit. A humanizmus a legnagyobb ügynek, a munkásosztály felszabadításának, a szocializmusnak a védelme — aki ez-