Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-42

2223 Az országgyűlés 42. ülése 1957. tünk életében első ízben történik meg, hogy a törvényhozás tanácskozó termében bírói beszámoló hangozhatik el, kérem az Országgyűlést, engedje meg, hogy mind a magam, mind az ország összes bírája nevében köszönetet mondjak ezért a határozatáért, amellyel a bírói munkát — úgy érzem, megérdemelt megbecsülésben részesítette. Beszámolómat azokkal a személyi vonatkozású intézkedésekkel kapcsolatos jelentéssel kell kezdenem, amelyeket az ellenforradalom elleni küzdelem során a Legfelsőbb Bíróságon végre kellett hajtani. Mert az ellenforradalom, sajnos, a Legfelsőbb Bíróság falain belül is jelentkezett. Azon a napon, amikor a Köztársaság téren anynyi drága elvtársunk szenvedett mártírhalált, október 30-án, megválasztották az úgynevezett forradalmi bizottmányt, követelték a Legfelsőbb Bíróság elnökének, a párttitkárnak, a következetes kommunista bíráknak azonnal eltávolítását ; fegyveres őrséget szerveztek, amelynek felhasználásával megakadályozták, hogy az általuk kiközösített bírák az épületbe léphessenek. Kiáltványt szerkesztettek, amelyet nyomdai úton sokszorosítottak, s közlésre a rádiónak átadtak. Jellemző, hogy még az október 31-i rádióban is több becsület volt, mint ezekben az elrugaszkodott bírákban, mert a kiáltvány szövegét csak megcenzúrázottan adták közre. Kiáltványukban teljesen alaptalanul a politikai pereket tárgyalt bíráknak titkos államvédelmi kapcsolataira utaltak és ekként hajlandók voltak az ávósokra vadászó huligán társaiknak lincsmartalékául odadobni legjobb bíráinkat. A Népköztársaság alkotmányára esküt tett bírák a hivatalos bélyegző köriratának Népköztársaság szavából a nép szót törölték, a Legfelsőbb Bíróság nevét Kúriára keresztelték vissza. A fegyelmet megbontották, a Legfelsőbb Bíróság elnökének személyét bemocskolták. A Legfelsőbb Bíróság tisztaságát meg kellett őrizni: ezeket az elemeket a Legfelsőbb Bíróságról el kellett távolítani. Megtörtént: a Népköztársaság Elnöki Tanácsa az ellenforradalmár bírákat elbocsátotta. Január 15-én életbe lépett az 1957. évi 4. sz. törvényerejű rendelet, amely az ellenforradalmi perek tárgyalására gyorsított eljárást és népi ülnökök bevonásával gyorsított tanácsok felállítását rendelte ël. A gyorsított eljárás alá vont perekben a Legfelsőbb Bíróság minden bírájának, tekintet nélkül beosztására részt kellett vennie. Több bíró e feladat teljesítése alól mentesítést kért. Mentesítést azonban senki sem kapott. És azokat a bírákat, akik vonakodtak részt venni a gyorsított eljárásban, javaslatomra az Elnöki Tanács állásuktól felmentette. Így február l-ig az ítélkező tanácsokba beosztott s ekként közvetlenül ítélkező bíráinak felét veszítette el a Legfelsőbb Bíróság. (Egy hang: örülj neki!) Ma úgy ítélem meg, hc*gy ez a számszerű veszteség politikai és erkölcsi nyereséget jelentett. (Helyeslés. Felkiáltások: Ügy van! Ügy van!) Akkor azonban kétségtelenül gondot okozott. A létszámcsökkenéssel járó gondot fokozta még az a körülmény, hogy az ellenforradalmárok gaztettei következtében az épület ágyútűz alá került és nagymértékben romossá vált. Az épület egész télen át nem. vagy csak nehezen volt fűtévi december 21-en, szombaton. 2224 hető. A munkának legelemibb feltételei alig voltak biztosíthatók. Es mégis, a Legfelsőbb Bíróság megmaradt bírái nyomban megkezdték a munkát és a Népköztársaság iránti kötelességüket híven teljesítették. Lelkiismeretem parancsát szegném meg, ha e bírótársaimnak, a törvények hű szolgálóinak, a törvényhozás e tisztes helyéről e nehéz időkben végzett munkájukért köszönetet ne mondanék. (Taps.) A megüresedett helyek betöltése gondos válogató munka 'alapján történt, hosszú időt igényelt és még máig sem nyert befejezést. így a Legfelsőbb Bíróság ez év őszéig még nem tudott megfelelő számú tanácsokban ítélkezni. Ezért szükséges volt, hogy az ország különböző bíróságaitól ideiglenes segítségül bírák rendeltessenek be, amire — mint Kristóf elvtárs beszámolójában már említette — az 1957. évi szeptember 15-én életbelépett 57. számú törvényerejű rendelet" törvényes lehetőséget is nyújtott. A kép, amelyet a tiszteit Országgyűlés elé tártam, nem rózsaszínű, de nem is sötét. Nem sötét azért, mert már a múlté és mert már i nehézségek javán túl vagyunk. De ez a múlt éppen az az időszak, amelyre beszámolóm vonatkozik és ezért arra kérem a tisztelt Országgyűlést, ' hogy beszámolóm meghallgatása során ne veszítse szem elől ezeket a nehézségeket, amelyeknek csak egy részét tártam fel és amely nehézségek megakadályozták a Legfelsőbb Bíróságot abban, hogy a teljesítettnél jobb és több munkával járuljon hozzá az ország, a szocializmus építéséhez. A Magyar Népköztársaság bíróságainak az Alkotmányban megjelölt főfeladata, hogy büntesse a dolgozó nép ellenségeit, védje és biztosítsa népi demokráciánk állami, gazdasági és társadalmi rendjét. Az ellenforradalmat követő, ebben az időszakban bíróságaink csak akkor teljesíthetik híven alkotmányos kötelességüket, ítélkezésük csak akkor osztályharcos, ha tudatossá válik előttük, hogy ma az osztályharc nem más, mint az imént lezajlott polgárháború folytatása, más eszközökkel. Ez az elv pedig csak akkor tekinthető megvalósultnak, ha bíróságaink az ellenforradalomban álarcát vesztett ellenséggel szemben a szocialista törvényesség és igazságosság állította korlátokon belül kérlelhetetlen szigorral járnak el. Nem lehet azt állítani, hogy bíráink az ellenforradalom megsemmisítését követő hónapokban ilyen tisztán látták feladatukat, ítélkezésük lényegét. Az az eszmei, vagy — nyugodtan mondhatjuk — elmei zűrzavar, amely ezidőben az agyakat elborította, nem kímélte a bírák koponyáit sem. Miért lettek volna épp ők a kivételek? Tisztánlátásukat elvesztették és sokan közülük még az igyekezetet is annak visszaszerzésére. A megzavart jogászi gondolkodás időlegesen még jószándéikú bíráinkra is bénítóan hatott. így mindjárt az 1956. november 4-i kormánynyilatkozatnak olyan „jogi" értelmezést adtak, mintha az október 23. és november 4. közötti ellenforradalmi cselekmények amnesztia alá esnének. Holott a nyilatkozatnak egyetlen szava sem volt, amely az elkövetett legkisebb