Országgyűlési napló, 1953. II. kötet • 1956. július 30. - 1958. szeptember 26.

Ülésnapok - 1953-29

1421 Az országgyűlés 29. ülése 1956. július 31-én, kedden. 1422 Ennyit a beszámoló egészéről és mintegy bevezetésképpen. Már most szorosan vett mondanivalómra, a szocialista demokratizmusra térve: döntő fontosságúnak tartom, s mint a cselekvés vezérfonalát, csak helyeselni tudom azt az elvet, hogy ezután a vezetést nem az utasítások, direktívák, ,,intern" és egyéb rendeletek tömkelege, de a' fő irányelvek alapos, meggondolt kidolgozása plusz az elmélyült, a korrekcióra menetközben is kész ellenőrzés fogja jelenteni. Amivel, mint következmény, az jár majd, hogy megnő az alsóbb szervek, elsősorban a helyi tanácsok feladata és jelentősége, illetőleg maguk a tanácsok is a fontosabb kérdésekben nem a végrehajtó bizottság, hanem a plénum, a teljes tanácsülés határozatai alapján fognak működni. Az első kérdés, ami ezzel kapcsolatban az emberben felvetődik: vajon tanácsaink jelenlegi apparátusa, maguk a funkcionáriusok, alkalmasak-e arra. hogy a vezetésnek ezt az újszerű, a jelenleginél sokkal több önállóságot, körültekintést, felelősséget és kimondom: bölcsességet igénylő munkáját ellássák? Mint nézelődő, országot járó ember, azt mondhatom erre: általában igen. Tapasztalatom szerint az utolsó három-négy esztendőben egy egész generáció nőtt fel és foglalta el a maga helyét államapparátusunkban — a 30—40 éves korosztályokra gondolok itt elsősorban —, akik szaktudásukat iskolákban, hoszszabb és a kezdetben szokásos gyorstalpalásnál sokkal alaposabb tanfolyamokon szerezték meg és a nagyon nehéz, sok buktatóval járó gyakorlati munkában is igyekeztek megállni a helyüket. Miért hangsúlyozom az utóbbi körülményt olyan erősen és olyan célzatosan? Mert az a véleményem, hogy sok olyan hibáért, amelyet mi, írók, újságírók és általában az érdekelt, a bürokrácia útvesztőibe került „szenvedő felek" hangoztatnak, elsősorban nem funkcionáriusaink, hanem az alsóbb vezetés képességeiben nem bízó, azt akarva-akaratlan lebecsülő túlzott centralizmusunk a felelős. Mert erre vall igenis, ebből az akart-akaratlan bizalmatlanságból származik az a rengeteg papír, az a csakis kilókkal lemérhető utasítástömkeleg, amelyet mint szellemi abrakot, mint agy- és ítéletpótlékot egy-egy tanácselnöknek fel kellett volna használnia. Legutóbb, hogy jó három héten át egyetlen falu mindennapjaiba próbáltam betekinteni, s a tanácselnök gondjait-bajait is igyekeztem magamévá tenni, olyan érzésem támadt, hogy egy jól felkészült, kitűnő izomzatú atlétával van dolgom, aki futni, rohanni, száguldani szeretne, de hasztalan, csak lábát emelgeti, hol az egyikre, hol a másikra áll, mint a gólyamadár, mert férdig lepi a papír, és ha megfeszül, sem képes előrehaladni. Helyeslem, hegy Hegedűs elvtárs, itt az ország színe előtt megvédte arra érdemes funkcionáriusainkat. De még jobban helyeslem azt az elvet, amely képességeikhez méltó munkát, a jelenleginél sokkal nagyobb önállóságot biztosít nekik, és amely végső soron funkcionáriusainkat szimpla rendelet-végrehajtókból a maguk kisebb-nagyobb közösségének hivatott és kétszeresen felelős vezetőivé te§zi. (Taps.) De — bár a beszámoló nem tért ki rájuk — úgy érzem, szólni kell és szintén az ország nyilvánossága előtt kell szólni a kontárokról, a karrieristákról, a kétszínű, felfelé csupa készség, lefelé csupa gorombaság farizeusokról is. Kevesen vannak, de mégiscsak vannak és hibáikra, amelyek éket vernek a nép és vezetői közé, nincs és nem is lehet se mentség, de még csak magyarázat sem. Azokra gondolok itt — sajnos, saját tapasztalatom alapján beszélek —, akik hol a színüket, hol a visszájukat mutatják, mint a nyárfalevél, s.akik az elkövetett hibákért — noha bizonyíthatóan ők a ludasak — mindig másokat, egy már-már misztikus magasságokban lebegő „felsőbbséget" tesznek felelőssé. Köztudomású, hogy milyen széles és milyen egyetértő visszhangot váltott ki pártunknak és kormányunknak az a kezdeményezése, hogy falvaink nyilvános gyűlésen, minden körülményt pontosan mérlegelve vegyék le a kuláklistáról az ártatlanul megbélyegzett középparasztokat. S amikor erről beszélünk, sokszor és joggal hivatkozunk a nép megsértett igazságérzetére. De kérdem: mit mond, nem félmegoldásnak tartja-e a nép igazságérzete azt az esetet, amikor a középparasztok lekerülnek ugyan a kuláklistáról, s erkölcsi, sőt anyagi kárpótlásuk érdekében is — nagyon helyesen — intézkedés történik, viszont az a funkcionárius, aki köztudomásúan személyes bosszú, vélt érdemhajhászás, „jófiúság" vagy egyéb hasonló okok miatt tört a vesztükre, továbbra is a helyén marad és sem erkölcsi, sem anyagi szempontból nem vonják felelősségre? Nem általánosságban, példaképpen s egy adott esetről beszélek. Olyan esetről, amikor éveken át 4—5 mázsa vasat rótt ki fémgyűjtő kampányok idején egy tanácstitkár a kulaklistas középparasztokra, s aki nemcsak a helyén van máig is, de arra sem hajlandó, hogy az apa rehabilitálásáról a gyermekek munkahelyére értesítést küldjön. Tisztelt Országgyűlés! Nem azért hoztam fel ezt a példát, hogy valami generális intézkedést sürgessek itt kormányunktól. Azt azonban szeretném megérni, hogy ilyen esetekben a járási és a megyei tanács igenis, statuáljon példát és vélt, de teljesen indokolatlan presztízsokokból ne védje mindenáron a rossz, hitelünket rontó, sőt a jót is fonákjára fordító funkcionáriust. És még egy dolgot, ha szabad, a szocialista demokratizmussal kapcsolatban. Már a beszámoló is hangsúlyozta, hogy nehéz, bonyolult ügyről, bizonyos értelemben az egész államgépezet munkastílusának átállításáról van szó, javasolnám, hogy a sajtóban, rádióban, de a mi saját munkánkban, a képviselői munkában is kapjon hangot a bizalom és a türelem többszöri, okosan megindokolt kérése. Meg kell magyaráznunk, hogy az olyan, önmagukban helyes intézkedések, mint az egyszerűsítés, vagy a bürokrácia elleni küzdelem általában, csak olyanok, mint a helyi, a tüneti